„Itteni anyagból dolgozom”
A bukaresti Adevărul interjúja Bartis Attilával
Az adevarul.ro portálon elérhető az az interjú, melyet a lap riportere (Lavinia Bălulescu) készített a 49 éves Bartis Attila íróval.
Az alkalom: az író Vége című regényének októberi megjelenése román nyelven („Sfârşitul“, Polirom kiadó).
Az interjú felvezetőjében a lap röviden bemutatja a Marosvásárhelyről Magyarországra családjával áttelepedett írót, majd jelzi, hogy a reglény számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Mennyiben önéletrajzi regény a könyvbeli Szabados András fotográfus története – hiszen köztudott, hogy Bartis, írósága mellett, elismert fényképész is .
– Szó szerinti értelemben nem önéletrajz. Még ha sok benne az önéletrajzi motívum…A regényt alkotó történetekből és eseményekből nem lehet felépíteni egy önéletrajzot. Mondok egy példát.Nemrégiben előadást tartottam a budapesti szín- és filmművészeti egyetemen, azokkal a hallgatókkal, akik vizsgadolgozatként filmre viszik a Vége című regényt. Ők is ugyanígy feltették ezt a kérdést, s megmutattam nekik egy apró fadarabot. A kinai sakk egy figurájáról van szó, amit Zu-nak neveznek, s a könyvben is felbukkan. Megvan ott a saját története, mert a nagyanyámé volt, de a figurához kötődő könyvbeli történet egészen más, mint a családi emlékezeté. A figura tehát létezik, csak egészen másként.
A riporter megjegyzi, hogy a könyvben sok kutya szerepel, s egyáltalán, Bartis Attila képi ábrázolásain szintén előszeretettel találunk kutyákat. Ez vajon véletlen?
Bartis Attila és Iván Ivanovics Ivanov
– Ekkora véletlenek nem lehetségesek. Őszintén mondom, fogalmam sincs, honnan bukkannak elő ezek a kutyák. Az utóbbi időben elkezdtem törni rajta a fejemet. Ha körülnézünk, láthatjuk, hogy a kutya az egyetlen olyan állat, amit nem úgy háziasítottak, mint a többit, mert ő maga közeledett az ember otthonához. Valamiképpen az emberi lélekhez tartozik, s nem véletlen, hogy jobban megértjük magunkat egy kutyával, mint egyéb állatokkal… Igazából nem tudok magyarázatot adni arra, miért tűnnek fel gyakran szövegeimben a kutyák. Azt tapasztaltam, hogy a fotóimon is állandóan ott vannak, de ebben nincs semmi tudatosság. Korábban festettem, s akkor is megjelentek a kutyák.
Bartis Attila elmondja: most is van egy kutyája, s Iván Ivanovics Ivanovnak hívják, s keverék fajta: anyai ágon Labrador és újfounlandi, az apai ág pedig az erdélyi kopóig és a rottweilerig vezethető vissza.
A riporter szerint maga a könyv nem hagyományos értelemben vett regény, inkább apró történetek, gondolatok, mozzanatok gyűjteménye, amelyek versre emlékeztetnek, de akár fotók is lehetnének egy családi albumban….
– Köszönet a „családi album” és a „vers” emlegetéséért… Nem vagyok költő, de ahogy mindenki, én is verseléssel kezdtem az írást, de be kellett látnom, hogy nincs költői tehetségem. Ennek ellenére, néha, úgy művelem a prózát, mintha verset írnék. A fotó egy más történet… Fényképész is vagyok. Nyilván, hogy a fotó, az íráshoz hasonlóan, szintén jelen van a könyvben: kölcsönösen egymásba játszanak, de ez nem tudatos dolog.
A főhős Szabados András első emléke egy szobában meglátott páva. Mi az író első gyermekkori emléke? – hangzik a következő kérdés.
– Első emlékem másfél éves koromból származik. Édesanyám testvére, a nagybátyám újságíró volt, Temesváron élt. Anyámmal repülőn utaztunk Temesvárra, , s amikor hazaértünk Marosvásárhelyre, ahol albérletben éltünk egy szobában, anyával és apával, volt egy Lux márkájú hatalmas rádiókészülékünk. A rádión állt egy kis váza, benne ibolyák. Apám ibolyával s a vázával várta édesanyámat, s még ma is érzem a virágok illatát, mintha ma történt volna az egész…
Az újabb kérdés nem csak személyes, de kényes is: mit érez az író az iránt az ország iránt, amely kivetette magából, s ahol családjával együtt nem lehetett maradása?
– Ez az én országom, itt születtem, itt ért mindaz, amiből ma is élek. Függetlenül attól, hogy hol élek, hogy Budapesten dolgozom vagy Dzsakartában, itteni anyagból dolgozom, mert ez található bennem. Akárcsak a szerelemben. Lehet, hogy adott pillanatban gyűlöljük a másikat, de ez szintén a szerelemhez tartozik, azért szenvedünk tőle annyira. Valahogy így… Persze, sose volt, éls ma sem eszményi ez az ország, de egyetlen ország serm az, ezt nagyon jól tudjuk. Ezt kaptuk, ezt adta nekem a Jóisten…
Az interjúból kiderül, hogy Bartis Attila a rendszerváltás után kezdett újra hazajárni, s azóta rendszeresen ellátogat elsősorban Szárhegyre, ahol megörökölte elhunyt édesapja szülőházát. Mindkét szülője a szárhegyi temetőben nyugszik. A Vége első oldalait 2002-ben vetette papírra, miután befejezte A nyugalom című regényét (2001). Amikor édesanyja elhunyt, akkor már elkészült a felével, de csak 2015-ben sikerült befejezni. A fotóhoz fűződő kapcsolatáról elmondta, hogy az Új Élet című folyóiratnál dolgozó apja, Bartis Ferenc számos alkalommal vitte magával terepútjaira, s olyankor velük tartott a lap fotósa is, akinél Attila sikeresen inaskodott.
Az is kiderül az interjúból, hogy Bartis Attila román íróbarátjával, Filip Floriannal közös könyvet szándékszik írni. Tervük nem mai keletű, de még nem találták meg azt a fordítót, aki hozzásegíthetné őket az akadálymentes alkotói párbeszédhez.
Az interjú utolsó kérdése azt firtatja: mivel foglalkozik Bartis Attila író, amikor nem íróként él?
– Én egyáltalán nem vagyok író. Vannak szakaszai az életemnek, amelyekben írok, de nem íróként élem le a napjaimat, reggeltől késő éjszakáig. Nem is tudom… Borgesnek van egy története. Valaki megszólította az utcán: „Mondja csak, őn Luis Borges?” A válasz ez volt: „Igen, néha.” (Kacag) Nem tudok más életet elképzelni magamnak. Az megfordul a fejemben hogy ez az élet lehetne jobb is, de nem másképpen – zárul a 2017. október 6-án megjelent interjú Bartis Attilával.
Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2017. november 8. 17:39
Köszönet a figyelemfelhívásért. Külön a hivatkozásért. Magamtól nem kerestem volna rá. Jó volt románul olvasni! Határozottan élveztem.