(szeszélyes napló / 38)

Beöthy Zsolt Arany János jelleméről * Arany szeme már serdülő korában megromlott, s képei világosság, pontosság és jellemző erő tekintetében majdnem hasonlíthatatlanok. Ez a tisztalátás, ez a világos szemlélet is, s a benne és általa való megnyugvás, talán természeti okokból, a sík és égalj hatásából fejlett tulajdonságává lett a magyar népnek, az Alföld népének. A puszta erősíti a szemet s egyszerre feltár mindent, amit egy tekintetre láthatunk; nem izgatja képzeletünket, megnyugtat. De midőn egyhangúságával ós nyíltságával nyugalomra szoktat, annál érzékenyebbé nevel a nem várt, nem szokott változások iránt, melyek a nekibúsulás, sírva-vigadás, lelkesedés végletes hangulataiba ragadnak. Aranyt természetes életeleméből, a nyugodt szemlélődés légköréből életpályája, sorsa, bár igazán csak férfikorában, de akkor mindenkorra kiszólította. Új életviszonyok ismeretlensége, nagy csapások súlya: a forradalom bukása, Petőfi elvesztése, leányának kora halála, hosszú betegsége folyton táplálják érzékenységét. Természetének és életének ez az ellenmondása s ebből fejlett rendkívüli érzékenysége lett alapjává, nem költői nagyságának, hanem költői világa rendkívüli meggazdagodásának a forradalom után.
Érzékenységét fokozta egyéniségének egy más népi vonása: férfias szemérme, mely, amíg lehet, rejtegeti felindulásait s legnemesebb fájdalmainak költői kitöréseit is „bevallásnak” érzi. E szemérme és érzékenysége minden benyomásának medret ás szívében is, s érzelmeinek mélységét, ha mint költő nem tudná éreztetni, éreznők viszonyainak tartósságában. Minden szeretete sírig tartó, nem is csak szerettei sírjáig, hanem ezen túl a magáéig.
Benyomásainak, érzelmeinek ez a magába gyűjtött gazdagsága közvetetten lírai kifejezést élete delén aránylag keveset talált, inkább epikáját táplálta; de élete őszén, magányában és a maga könnyítésére, annál bővebben áradt. Tartózkodásával egyenes kapcsolatban van költői hatásának egy nevezetes eszköze: egy rövidke szóval, egyetlen képpel az érzéseknek, gondolatoknak, képeknek egész sorát kelteni föl, a ki nem mondottal hatni, képzeltetni. A magyar paraszt rövides és jellemző elmésségei, célozgatásai, embereket és helyzeteket egy-egy képpel megvilágító hajlama: a művészi erő fokán, Arany szellemének az a képessége, mely a ballada műformájának mesterévé avatta.
Lelki valójának azonban van két olyan vonása, melyeknek faji gyökere nem látszik első pillanatra ily kétségtelennek. Az egyik: képzelődése, melynek folyamatai népünk lelki életében kevésbbé mutatkoznak elveneknek és gazdagoknak. Arany képzelődésének hatalma pedig, ha nem is a szövevényes invenciókban, de képeinek kiszínezésében és kidomboritásában, bámulatos erejű összetűzésében és fejlesztésében, azután hangulatainak és gondolatainak művészi megérzékitésében: erőre és finomságra, elevenségre és készségre, a legritkább tünemények egyike. A nagy egyéniséget épen az teszi, hogy sok van benne, amit nem örökölt, és sok másként, mint ahogy örökölte. De ha meggondoljuk belső és külső életének alakulását, lelki szervezetének most vázolt viszontag ságait, emelkedő, viharos és lázas korának hatását épen képzeletére: ebben inkább csak rendkívüli viszonyok érlelte rendkívüli fejlődést láthatunk.
Nem így uralkodó hajlamában a régiség, fogékonyságában és vonzalmában ennek minden maradványa iránt, egy szóval uralkodó történeti érzékében, melynek a mi, különösen alföldi népünknél igen kevés a nyoma.
Azonban már erre nézve teljes és egyszerű felvilágosítást nyújt a fajnak épen az az ága, melyből Arany eredt. Szalonta hajdú-telep: Bocskai adta háromszáz hajdújának, kik felépítették a régi Toldi-várat, melynek maradványa a csonka torony; hadakoztak a török és német ellen s harcaik emlékeit őrzik a város határában az Őrhalom, a Szigetté és a Testhalom. Itt „kardosan követte az ekét a szántó”. A Toldi-mondát, e helyek történeti hagyományait, Győri Jakab kapitányuk tetteit, a nép mint a maga dicsőségének külön emlékeit őrzi.
Azután az erdélyi fejedelmektől nyert nemesi jussaikat Mária Terézia nem ismerte el; ebből százados perek keletkeztek, melyek a nép életérdekét illették s emlékezetében a múltat, még pedig az országos, nagy, történeti múltat, melyre folyton-folyvást hivatkozniok kellett, folyton ébren is tartották. Íme Arany történeti érzékének faji gyökerei. A magyar népben általában csekély ez az érzék; de ő ennek a népnek épen egy olyan ágából származott, melyben a kivételes viszonyok kivételes mértékben meggyökereztették. Arany bölcsőjét a „beszédes mondával ringatta Szalonta”, s az ő „ifjú lelke szomjan itta az édes regét”.
Így öröklődött át lelkébe a magyar népléleknek minden eleme, de a legerősebb hatványozásban, s összetételökben és fejlődésökben azokat a természetes módosulásokat tüntetve föl, melyeket mértékök nagyobb volta s fejlődésöknek változott föltételei, mintegy más hőmérsék, szükségkép előidéztek.

Forrás: Beörhy Zsolt: Arany János. Bethlen könyvtár, 1923. A Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai RT kiadása