Tóth Margit: Sárgult falevél
Szaporán szedtem lábaim, mintha hátulról húzták volna visszafele, nem haladtam. Pedig sietős volt a dolgom. Hogy is van? – Lassan járj tovább érsz!- jutott eszembe. Visszafogtam magam. Szóval, nagyon kibillenthette valami lelki nyugalmam. Az meg úgy felgyorsult, hogy alig tudtam lépést tartani vele. Hogy , hogy nem, a parkban találtam magamat.
– Leülök, megpihenek . – gondoltam. Fejemben a kérdések a padról is elűztek. Volt belőlük elég, se szeri, se száma. De rájuk a válasz igencsak megülte magát tudat alatti világomban. Ahogy így kóvályogtam hánykolódó lelkem ködös homályában, halk zörrenéssel egy falevél libbent elém. Viszlát, gondolatok! A szép, sárgult falevél felhívta magára figyelmet. Mint hideg zuhany úgy érintett látása. ( Az őszre gondoltam.) Lehajoltam, felvettem, forgattam, néztem . Utoljára a tavaly ősszel láttam, mármint sárga faleveleket.
– Nahát, mi szél hozott erre, ahol még a madár sem jár? – kérdeztem félig tréfásan.
– Elsőnek miért engem engedett útnak az esztendő? – kérdezte irulva- pirulva. – Szokatlan dolgok történnek. Színevesztett lett a ruhám. Miért kellett elszakadnom a fától, társaimtól? Miért lettem én a kiválasztott? És mi lesz azután, ha véget ér a nap? Nézd, milyen bánatos minden levél a fákon, érzik, hogy utánam ők is lehullnak.
A válasz csak hümmögtetett zavarában.
– Talán, mert ez lenne a sorsod? Kényszerpályán forog a világ? A természet éli megszokott világát? Talán, mert vég és kezdet harca az életed? Rügyfakadásból lettél. Jelened a folytatás, a folytatás lesz a múltad. S a múltad, falevélke? – Az lesz a feltámadás! Nézd, véget ér egy élet, születik egy új. Véget ér egy nap, indul a másnap. Múlnak a napok, s így lesznek a holnapok! Ne búslakodj falevélkém, semminek nincs vége! Csak a lélek vándorol, és a lélekvándorlás az élet kereke. Ősszel nem hal meg, csak elalszik a természet. Írhatnak róla örömódákat, zenghetnek színpompás melódiákat, vihetik vászonra arcát, előbb-utóbb minden halandó rájön arra, hogy te vagy az ősz igazi arca. Miközben sír a lélek, mint hegedű hangja, mikor a nyarat búcsúztatja, hervadtan, te sárga falevél.
– Azt rebesgetik – suttogta a falevélke , hogy nem rég furcsa tűzben, hamvadó szenvedéllyel búcsúzott a nyár. Sajnálod-e, na ne tagadd, , én is sajnálom a nyarat, a fák zöld sátorát, erdő zúgását, ringó madárfészkeket, a virágot csókoló madarat, vadgalamb búgását, rigó füttyét a fán, a játékos mókuskát.. .
Folytatta volna, de egy ráhullott könnycsepp megzavarta.
– Igen, én is sajnálom a nyarat: az aranyló búzatáblákat, tarka, virágos rétet, árnyas erdőket, forró tengerpartokat, a pancsoló gyerekeket, a reggeli ébredést. Szívemből sajnálom, de vissza nem hozhatom: a nyári alkonyt, a perzselő, hosszú napokat, a föld forró leheletét, juhnyájat a domboldalon, kolomp hangját, a delelő csordát, … Ó Istenem, még sok más egyebet, de legjobban téged, sárgult falevelem… Nem volt lelkem megtartani, lapok közé bepréselni. Szélnek eresztettem hadd libegjen tovább, járja végig útját és találja meg örök otthonát. Szívem zakatolni kezdett, valami nem volt rendjén. Megcsapott az ősz szele. Néhány ősz hajszállal fejemen, gazdagabb lettem. Múlik az idő , elrohant a nyár és elvitt én szívemből is … egy darabkát.