Ernst Lajos tragédiája, amit Az Est ma megír, balzaci nagyvonalúságában a nagyvárosi élet, a kultúrember, az idegek, a pénz, az elferdült élet drámája. Egy úriember, világjáró műgyűjtő hetek óta nyomtalanul eltűnt, oly mesterien, oly tökéletesen eltüntette magát, hogy ehhez hasonlót a legregényesebb fantázia sem tud elképzelni. És mi van e mögött az eltűnés mögött! Egy érdekes ember drámájában a kor egész eposza, a háború utáni idők szörnyű anyagi rémregénye, kézen-közön elúszott vagyonok, elolvadt pénz, semmivé lett házak, hitelezői gyűlések, eposz a telekkönyvben, megtorpant fanatizmus, zátonyra került életmunka. És szörnyű bajlódásai közben is Ernst Lajos a gyűjtő és a rajongó szenvedélyével ragaszkodott, mint egy emberi testhez, gyűjteményéhez, képeihez, szobraihoz, antikvitásaihoz, becses magyar régiségeihez, nem magának, hanem az államnak, mert a pénzhez ennek az embernek, akinek kezén egész életén át annyi forgott meg, lelkileg, úgy látszik, semmi köze nem volt. Csak eszköz volt számára, hogy felhalmozza a szépet, várat és kastélyt építsen remekműveknek. A várépítő összeomlott. De a téglák, amelyekben az ő vére (mert új Kőmíves Kelemenként nem mást, magát falaztatta be), élnek és állnak. Az alkotó elvérzett, a mű marad. Egy ember drágán fizetett nobilis életszenvedélyéért. Utolsó tétként befizette az életét, amely regény volt, nagy kaland a művészet birodalmában. Tragédia. És talán…Talán nemcsak művésznek lenni tragikum, de műértőnek is. Mert kegyetlen bűbáj van a szépben, és aki eljegyezte magát a művészettel, halálon túlra is zálogba tette lelkét. (A zálogba tett lélek. 1937. április 14.)

Folytatjuk