Minden társadalom sajátja a rang és sorrend felállítása. Itt, Dél-Koreában is természetesen ez így van. Ugyanakkor ezek a társadalmi különbségek itt átjárhatóak.
Ahogy azt egy korábbi írásomban említettem is, a közalkalmazotti vizsga nem kötött iskolai végzettséghez, sőt, ahhoz semmi köze, sem pozitív, sem negatív értelemben annak letételét nem befolyásolja.

A szülői minta mindazonáltal itt is erős. Mostani kollégáim egyikének sincs diplomája. Lassan, ahogy telik az idő, megnyílnak és elmesélik az életüket. Egyikőjük katona volt egész életében. Most 56 éves, korkedvezményes nyugdíjas, amúgy hobbiból tapétázik. Egyik nap kék a haja, a másik nap zöld. Az ő korában, férfiaknál ez igen ritka. Rákérdeztem, hogy ugyan nekem nagyon tetszik, de mégis, mi az oka? Azt felelte, hogy katonai középiskolába került, mert a szülei nem tudták az oktatását finanszírozni. Azóta folyamatosan katona hajviselete volt, rövid, festetlen, szigorú. Most, hogy nyugdíjas lett, szeretné kipróbálni mindazt, ami eddig nem adatott meg neki, így például a színes hajat és a manikürt is. Viszont beszélt a fiáról, aki az elvált feleségével él. Mondta a gyerek, hogy menne egyetemre, de nemigen megy a tanulás. Ebben az esetben egy diplomás szülő a csillagot is lehozná az égről, hogy a fia bejusson a vágyott felsőoktatási intézménybe. A katona apuka ezzel szemben azt javasolta a gyerekének, hogy legyen ő is katona, jó az. Még le sem érettségizett a kisfiú, máris átvették egy katonai középiskolába, sorsa máris determinálva, egyetemi végzettsége nem lesz, de egy biztos karriert tud majd magáénak, az állam itt a közalkalmazottakkal igen nagyvonalú.

Rajtam kívül két nő van a csapatban. Egyik a főnökasszony, a másik egy apró kis nő, 44 éves, két kamasz gyermek édesanyja. Igazi mokány, mongol vérvonalat mutat a kolléganő. Csupa izom és erő. Feleakkora, mint én vagyok, de mindent maga csinál, nincs férfi segítségre szüksége, az egyik legképzettebb és leggyorsabb a csapatban. Ahonnan ő jött, fel sem merült az egyetem lehetősége. Középiskolát végzett, aztán férjhez ment. A férje beteg lett, nem tudom pontosan mi a betegsége, de nem tud dolgozni, menni is alig. Kap valamennyi nyugdíjat az államtól, de abból egy kétgyerekes család nem él meg. Így aztán az amúgy is munkán nevelkedett kolléganő elment dolgozni. Eleinte étteremben volt felszolgáló, majd éjszakai műszakos kasszás egy boltban, végül kitanulta a tapétázó szakmát és már négy éve dolgozik ebben. A múlt héten megszaladt a kés a kezében, elvágta a másik kezét, átvágott ínt, ideget, eret, mindent. A legoptimistább becslések szerint is három hónap, mire ismét dolgozni tud majd. Egy hónapja is kórházba került, akkor közlekedési balesete volt. A főnökasszony szerint mióta csak ismeri, még nem pihent magától, mindig baleset érte. Nem véletlen, láttam, hogy dolgozik. Ebben a szakmában a magasság nagyon fontos és ő pici. Kétszer annyi erőfeszítésébe kerül feltenni egy mennyezeti tapétát, mint nekem, mégis ő megteszi, én nem. Neki is van férfi társa, ugyan nem a férje, de együtt jár dolgozni egy férfi kollégával, mégsem hajlandó segítséget elfogadni. Olyan, mintha napi 16 órában folyamatosan száz métert futna. Ömlik róla a veríték, és küzd. Nincs jó technikája, ezért erőből dolgozik. Siet, ezért kapkod. Értem én. Pénz akar keresni. A gyerekeinek jobbat akar, mint amit neki adott az élet. A különórák drágák, a férje nem tud segíteni, az ő ápolása is inkább rá marad, anyósa közel kilencven éves, elvárja ő is a gondoskodást a menyétől. Így aztán kihasználja önmagát testileg, lelkileg egyaránt. Mikor eljön a pont, hogy nem bírja tovább, akkor baleset éri, olyankor pihen. Mindennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az ő gyermekei tovább fognak tanulni, más választásuk nincs is, ráadásul az anyjuk szó szerint feláldozza magát értük.

Jönnek időnként fiatalok, megtanulni a szakmát. Nagyon hamar lekopik a döntő többségük. Kegyetlen munka ez, figyelmet, pontosságot és ezzel párhuzamosan nagy teherbírást, gyorsaságot igényel. Itt az idő pénz, a fizetést teljesítményben mérik. Elkényeztetett, magukkal mit kezdeni nem tudó fiúknak nem való dolog.
Ha összesítem a tapasztalataim, akkor azt kell mondjam, hogy a társaság fele szégyelli, hogy fizikai munkás és a gyerekeinek mást szeretne. Másik részük büszke rá, hogy szakmát szerzett, mert ahonnan jött az annyira szegény közeg, hogy ez is hatalmas eredmény.

És vannak ilyen furcsa madarak, mint a férjem és én, akik nem ebben a közegben szocializálódtunk, mégis nagy örömmel végezzük a munkát, versenyzünk az idővel és kihívás minden egyes érdekes épület számunkra, egymásban tartjuk a lelket amikor nagyon nehéz, mikor a fizikai munkás kollégák még javában bírják, de mi már az összeesés határán vagyunk, mert más a fizikai erő és más a gyermekkortól kialakult szívósság. Természetesen a mi gyerekeinknek lesz diplomája, természetesen ez az egész egy érdekes kaland nekünk, de néha úgy érzem, hogy nem bánnám ha a gyerekek megismerkednének ezzel a világgal is, csak, hogy kicsit jobban tudják értékelni azt, amibe születtek.

A főnökasszony egy külön történet. Nem nevezném okosnak, kiváltképp intelligensnek sem. 15 éves koráig súlyos tüdőbeteg volt. Édesanyja áldozatkészsége okán meggyógyult. Akkor sportolni kezdett és azt mesélte, hirtelen elöntötte az energia, ami egész gyermekkorában a betegség elnyomásában élt, és akkor mindent akart egyszerre, de tanulni nem, sosem volt jó tanuló. Szerelmes lett, férjhez ment. Három gyereket szült. A férje középiskolai tanár és egyben játékfüggő. Elkártyázta mindenüket, éheztek. Elvált a férjétől és kitanulta a szakmát. 28 éve tapétázik, ma már csak kiváltképp nehéz esetben csatolja magára az övet. Kiházasította a gyerekeit, egyetemi diplomát is adott a kezükbe. Egyszobás lakásban lakik, öreg autója van. Hajnali ötkor kel, indul nekünk munkát szerezni, felmérni, tárgyalni, tapétát rendelni és egyéb anyagokat. A piacon nagyban vásárolja az élelmiszert, amit a szakácsnő megfőz nekünk ebédre. Nemrég egy speciális munkát szerzett a férjem. 6 méter magas, szendvics paneles épületet kellett tapétázni. Persze fogalmunk sem volt, hogy. Jött, dolgozott velünk, Felmászott a négy méteres állványra, de még onnan sem érte el a plafont. Mentem, hogy segítsek. Négy méternél már remegett a lábam, nagyon vékony az állvány, de tudtam, hogy én felérem majd, ő nem. Végül felküzdöttem magam. Észrevett. A férjem is. Azonnal kiabált, hogy menjek le, leesek, és tényleg. Mozdulni sem bírtam, ingott a vékony alumínium alattam, szédültem, alig láttam valamit. Végül a férjem hozott egy alacsonyabb állványt és egy még alacsonyabbat, mintegy lépcsőt építve, közben a főnökasszony tartott engem, holott fordítva kellett volna. A férjem látta, hogy a tériszony az úr, nem mozdultam, nem hallottam semmit. Felmászott értem és szó szerint levitt onnan. Mikor kicsit magamhoz tértem, elnézést kértem, hogy csak segíteni próbáltam, nem tudtam, hogy nem fog menni.

A főnökasszony azóta kiváltképp szeret. Tudja és értékeli, hogy megpróbálok túllépni a saját árnyékomon, legyen az bármi, akár tapétázás 6 méter magasan.
Tegnap az akkor tapétázott helyiség szomszédját is megkaptuk.

(Szerző következő írását szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás