Kétféle izgalom érhet olvasás közben. Az egyiket akkor érezzük, ha a könyv nagyon is rólunk szól; a másikat akkor, ha egyáltalában nem rólunk. Ki tudja, talán az utóbbi az igazabb, a mélyebb. Egészen távol esik tőlem, mégis lenyűgöz: ez a legnagyobb eredmény, amit könyv elérhet. Veres Péter önéletrajza, a Számadás ilyen. A legtöbb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, többé-kevésbé rólam szólt és a hozzám hasonlókról. A Számadás-ban végre egy más veretű ember ad számot fejlődéséről. Ő is entellektüel, legalább annyira, mint mi, de közben, mellékesen földmunkás. Az esszéírást vagy az olvasást időnként félbe kell szakítania a kapálás miatt. Nyáron hosszabb időre szünetel írói tevékenysége, mert ilyenkor arat. Természetesen elsősorban a mások földjén: egész életén át ezt tette. Veres Péter tudniillik zsellér, amit kifejezhetnék nagyobb szavakkal is, ha nem volna stílustalan hangzatos, nagy szavakat használni ilyen szűkszavú, puritán íróval kapcsolatban. Ő maga mindig kerüli a pátoszt, beszédben és írásban egyaránt. Sohasem olvastam még ilyen kimért önéletrajzot, mint a Számadás. Az utóbbi időben nagyon sokan írták meg szellemi és politikai fejlődésük naplószerű beszámolóját. E vallomások többnyire az önünneplés csodálatos teljesítményei. Még ha egyes helyeken vádolják és gáncsolják is magukat, még akkor is az önimádat benyomását keltik – hiszen, tudjuk jól, van negatív önimádat is. Veres Péter könyve, elejétől végig, önmagáról szól, és mégis feltűnően személytelen. A „ridegparaszt”, a kemény élethez szokott munkás hűvös és szigorú szemérmével kerül minden nárcisztikus megnyilatkozást. Ez nem az a bizonyos erőltetett és száraz „új tárgyilagosság”, ami egy időben divatos volt, hanem egy ösztönösen előkelő lélek őszinte, mondhatnám, spontán tartózkodása. Ugyanazt a méltóságteljes öntudatot találjuk meg benne, amit néha a szegényparasztok járásában és fejtartásában. Sok olvasó, akit elkényeztettek a mindinkább szaporodó lírai önéletrajzok, talán hidegnek és „kevésnek” fogja találni ezt a könyvet, és fanyalogva elfordul tőle. Én, aki, sajnos, néha magam is hajlamos vagyok a lírizálás bűnére, lelkesen és bizakodóan olvastam ezt a „személytelen” önéletírást. Íme, gondoltam örömmel, így is lehet fontos dolgokról beszélni. Félre is lehet tenni az érzelmeket, még olyankor is, amikor magunkról szólunk. (Jegyzetek egy könyvhöz. 1937. április 27.)

Folytatjuk