Van ott egy nagy zöld terület…
INTERJÚ DEBRECZENI ÉVÁVAL
Kezdjük az egyszerűvel: curriculum vitae, adatok – ha egyáltalán fontos… De hát olvasnak téged többen a Káféban, s nem tudják, hova tegyenek. Szerinted mi fontos belőled, ami nem vers?
Semmi. A vers sem. A versem. Én. Magamnak. És nem is kell sehova se tenni engem, mert nem érdemes. A tükörből egy öreg anyóka néz vissza rám, de az nem én. Egy csodaszép, fiatal és boldogtalan, főleg pedig nagyon elvarázsolt hercegnő vagyok, aki önmagát meséli. Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak, ameddig bütyök vagy tintapaca nem lesz belőlem. Egy nemlétező robotországban élek álcázottan, ahol egyedül én vagyok normális, a többiek pedig mind őrültek. Persze ők fordítva képzelik. Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt.
Úgy tűnik, mindvégig magad írod, anyád, apád sálja, bútordarabok a családi lakásból, gyerekkori álmok… Valóban ennyire konkrét a versed vagy csak én gondolom annak?
A konkrét sors elvont zajait írom le, ami úgy történik, hogy egyszer csak jön, jön a vers és leteper. Akkor gyorsan írnom kell, de néha nem is vers lesz belőle, csak fogpiszkáló. Ahhoz képest, hogy sok más költővel egész más dolgok történnek, akár egyedinek is számíthatok. A sok emlék az, ami megmaradt nekem egy valamikor valós életből.
Képek – a MEK-ben közölt A boldogtalan tollhercegnő (2010, szerkesztő: Cseke Gábor) tele van saját fotókkal, mintegy tárgyilag illusztrálják a szöveget, ehhez készültek a Káféban korábban már látható fotók vagy a szerkesztő vette be őket?
A szerkesztő tehet mindenről. Mint illusztrációk, a fotók épp olyanok, mint a versek: amatőrök közt profik, profik közt amatőrök. A képeim akkor készülnek, amikor még annyi időm sincs, hogy verset írjak, de rámjön az alkothatnék. Egyesek már megjelentek a Káféban, mások nem, de aláfestésként nem rosszak.
Hogyan jellemeznéd egy szóban A boldogtalan tollhercegnőt? A magány könyve lenne? Magad is használod a szót például a 33 című versben: ”harminchárom év magány”…
Költélet. Kicsit különbözik a költészettől, mert inkább élet, mint művészet, de azért néhol versszerű. A magány nem a magánnyal kezdődik, de a végén mindenki egymaga marad önmagával, az utolsó órán. Némelyek még előbb.
A magányos költő kétszeresen magányos – mintha a társadalom is magára hagyta volna…. Azt írod: ”görény a trend” (Hirtelen semmi) meg ezt: ”itt semmi sincs, csak a nagy büdös sötét” (A város éjjel).
A társadalom…? Na hagyjuk. Segített-e József Attilán a saját társadalma? Vagy Ady Endrén? Valahogy a nekünk tanított költők mind szerencsétlenek, de vegyük akár a nőket, Kaffka Margitot vagy Hervay Gizellát… senki nem tud kilépni ördögi köréből, a saját társadalmából, a saját sorsából. Ez a világ, amelyben most élünk, a szinglik világa. Egyszer még az is szingli lesz, aki sosem volt az: a gyerekek kirepülnek, a kutya is megdöglik. A magánnyal együtt lehet élni. Sok emberrel viszont nem.
Verseid egyik legfontosabb jellemzője a szóban is megnyilvánuló érzékenység. Ha illusztrálni akarnám, ezt a két sort emelném ide: ”most még csak porózus/szétmálló törmelék a vágy” (Most még csak). Honnan, kitől tanultál ilyen finom árnyalatokban beszélni? Aki olvassa a verset, még a lélegzetét is visszafogja, nehogy elfújja a sorokat…
Nem igazán tanultam, ez úgy jön. Az iskolában spéci matekosztályba jártam. Fiatalkoromban nem írtam verseket, mint más gyerkőcök, eszembe se jutott ilyesmi, és aztán még évtizedekig nem. Akkoriban rajzoltam éjjel-nappal. Később meg olvastam. Most – pótolandó a lemaradást – írok. Visszafelé élem az életem. Ha ezek az árnyalatok finomak mások szerint, annak örülök. Főzni is szeretek finomakat. A szóképek belső tükröződések, olyan lelki röntgenfelvételek, melyeket nem láthatna senki, ha nem írnék.
Szabadverseid mellett van egy igen jelentős ”aranyjánosi” vonulat. Vagy nevezzem ”gellértsándoros”-nak? A lapos szatmári, partiumi táj teszi, vagy…?
Nem tudom, a rímek folyton kergetnek, nyelvet öltögetnek, szeretnek évődni velem. Olyan jó néha bömbölődni, dallamkodni. Furcsállom is, hogy a szerkesztő beválogatta ezeket, hiszen nem volt muszáj neki. Ezek szerint tetszettek… Nem tudom, mennyire jópofák ezek, az értékességükről már nem is beszélve. Én mindenfélét szeretek kipróbálni, amihez amúgy nem értek.
Váratlan metaforák élénkítik a verset, szürreális képek. Hogyan magyaráznád azoknak, akik a verselemzésben nem gyakorlottak, a következő sort: ”kecskehangon legelész az idő” (Táj)?
Ó, ez nagyon konkrét szürrealitás. Itt van az ablakom alatt, körülöttem, az utcán. Szürreális maga a világ, én csak természetes vagyok. Azoknak, akik nem, persze mindent meg lehet magyarázni. Az úgy kezdődött, hogy sokat nézek, nézek kifelé az ablakon. Van ott egy nagy zöld terület, előtte kocsma. Mögötte is. Néhol házak, szegény emberekkel. A bokrok közt legeltetik a kecskét. Ám mostanra már a kecske is megdöglött, s a káposzta sem maradt meg. A szegény emberek elköltöztek, a házuk összeomlott, életüket eldobott szalvétaként viszi a szél. Csak a fehér kecske hangja mekeg a szemétkupacok között, miközben feketén száll az idő. Valahogy így.
A boldogtalan tollhercegnővel felcipeltél saját Golgotádra – hogyan tovább?
A Golgotáról két út vezet tovább: egyik fölfelé a mennybe, a másik az ugrás a mélybe. Még nem tudom, mi lesz.
Kérdezett: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2011. április 24. 08:42
Az interjú kiváló lehetőséget teremt arra, hogy betekintsünk az írói műhely titkaiba. Persze csak annyira, amennyire a kérdezett engedi. Volt kollégaként, aki közel húsz éven át nap mint nap vele dolgoztam, magam sem sejtettem, hogy mi minden szép gondolat foglalkoztatja. Néhány kedves, szép, hangulatos rövid írás jelezte, hogy jóval több, mint sok kollégát. Kései hivatás? Ugyan! Én hiszem, hogy a tálentum már akkor ott volt a tarsolyában, amikor a Kölcsey Főgimnázium — akkoriban dehogy hívták annak — matekóráin a sík– és térmértannal viaskodott, amikor a tervezőasztal fölött görnyedve alkotott, álmodott. Az élet nem azt az utat szabta számára. „Sors, nyiss nekem tért!” —várta ő is az idő, az ő ideje eljövetelét. Az irodalmat mindig szerető, művelt kollégát megkísértette az írás ördöge. S milyen jól tette. Amikor jó öt évvel ezelőtt kezembe adta első regényét — talán óvatosságból: Venczerédi Bea néven (micsoda furfang hisz mögötte, más betűelosztással Debreczeni Éva rejtőzik) —, meglepődtem. De abban a regényben már együtt volt minden, ami előrevetítette a Vakondsirály sikerét, a MEK–ben megjelent verskötetet kedvező fogadtatását. Kései hivatás? — kérdem újra magamtól. Nem az. Csak az előkészület nyúlt hosszúra! Most mint a japán villámexpressz, igyekszik — versben, prózában, művészfotókban — behozni az elvesztett időt. Isten adja, hogy minél később nevethessünk a temetésén! Legyen ereje és ideje pótolni azt, amit a kérlelhetetlen idő elvett tőle! A Káfé főnix lapjain egy kiváló alkotó képe bontakozik ki előttünk. Sajnálhatjuk, hogy kenyéradó lapja miért nem hasznosítja, értékesíti és érvényesíti jobban!
Máriás József