Nem én voltam az egyetlen, akinek elmondta baját, nem. Elmondta mindenkinek, ha úgy érezte, hogy az illető segíthet akár csak azzal is, hogy eligazítja valakihez, ahol végre igazat adnak neki. Mindez rég történt, még az úgynevezett fészénés időkben, akkoriban egyre-másra írogatták a listákat, mert a rendszerváltás után az első kollektív tévképzet a terülj, terülj asztalkám volt. Hogy azontúl csak ki kell mondani valamit, dehogyis, elég ha rágondol vágyakozva az ember, és kívánsága máris teljesül. Így íródott meg a lakásigénylők listája is. Ki ezért, ki másért kérte, egyik mert albérletben lakott családostól és már két gyerek volt, másnak volt ugyan lakása, de komforttalan, északos börtön, változtatni akart.
Seperc magáról a szóról jutott eszembe. Amikor először megállított a városháza lépcsőjén, és nekikezdett első, de hatalmas csalódása történetének. Mint mondta, a rendszerben csalódott, de nagyon. Kiderült, ketten laknak fiával egy rém kicsi, felépítése pillanatától szerencsétlen lakásban, és amikor híre jött, hogy összeírnak, gyorsan jelentkezett. Biztonságban érezhette magát a lista harmadik vagy negyedik helyén, csak az volt gyanús, hogy egy hónap, majd fél év elfutott, s akárkitől kérdezősködött, mind azt mondta, nyugalom, rendeződik. De rögtön utána hallotta, hogy időközben (s nagy csendben) a megürült lakásokat szétosztották, az is kapott, így mondta, emlékszem: seperc alatt, aki igazából nem is volt rászorulva. De a rokoni kapcsolatok, egyebek ugyebár…Ő pedig ott maradt, ahol volt, abban a kicsi semmi lyukban. Ha jól számolom, évente-másfél évente legfönnebb kétszer-háromszor találkoztunk. Utcán, piacon, turkálóban, ő egyre keserűbben és indulatosabban részletezte a sokszori történetet, ez a seperc pedig, ami ha a másodpercnek nem is, de a rendszerváltozás utáni időszámításnak töredéke csupán, minden alkalommal megjelent szövegében. A gyerek már rég elköltözhetett, ha bejáratott szokásainkra figyelek, rég családot alapított, ő pedig egyedül él abban a garzon vagy csoda tudja, milyen lakásban, amit egész életében utált. Azzal a különbséggel, hogy még meg is kellett vennie, nehogy megkaparintsa valaki más. Valamelyik nap olvastam a közérdekű rovatban elhelyezett üzenetét. Helyzete mit sem változott, illúziói rég nincsenek, erre, akárcsak minket, a társadalom nagyobbik részét, őt is megtanította az elmúlt idő. Mit mondjak, minden változik, jó is, rossz is, csak ő nem. Hirtelen eszembe jut egy másik, ugyancsak lakással (dehogyis, házzal) közös történet. Öregasszony állította, hogy az udvari házrészt nem vette meg a bérlő, aki természetesen az ellenkezőjét bizonygatta. M. néni a törvénytől az RMDSZ-ig, a polgármestertől a civil fórumig minden prérit bejárt, és amikor egészsége annyira megrendült, hogy mint a csiga, araszolva tudott csak járni, szerzett egy aragázszekeret, abba tornyozta fel a „dokumentációt”, fél napba telt, míg odaért, ugyanannyiba míg vissza, de ment, egyre ment. Nem tudom, mi lett az egésznek a vége. Illetve sejtem. A ház utcai homlokzati része felében újbatéve, a másik, ahol immár évekkel ezelőtt látni lehetett amint kikönyökölt, rettenetesen elhagyva. Poros, pókhálós, magasföldszinti nagyablak, ami most már csak a semmire nyílik és csukódik