Reggel az első dolgom, hogy felhúzzam a rolót, jöjjön be a fény. Délkeleti fekvésű a lakás, és itt szinte mindig süt a nap, a fény nekem nagyon fontos, a virágaim is imádják. Apró kis jószágok voltak, mikor vettem őket, mindig kis növényeket vásárolok, szeretem őket felnevelni. Nem tudok olyan fáradt lenni, hogy ne gondoskodjam róluk megfelelően, hogy ne kapjanak langyos zuhanyt, hogy ne simogassam meg őket, ha máshogy nem, hát a szememmel. Mennyi örömöt tud okozni egy új levélke, az orchideán egy friss léggyökér, a tartásuk, élettől duzzadó szépségük. Úgy tanultam, hogy a boldogság egy tudatállapot, leginkább semleges, nem érzelem, nem ingadozás a pólusok között, amolyan mindenek felett álló állapot, amely nem ítélkezik, nem súlyoz, nem adagol, süt mindenre, mint a nap fénye, nincs számára visszataszító vagy gonosz, csak ok van és okozat, az is már messze, a boldog tudatra nem vonatkozik. Ebből a szempontból a boldogság és a megvilágosodás egy és ugyanaz. De olyan magasságokba az én tudatom még nem lát, még csak néha vágyik oda, számomra az aktuális boldogság, az apró örömök összessége, a sikereim és a kudarcaim feldolgozásának eredménye együtt, párhuzamosan.
A gyerekeim mosolya, anyám dicsérete, a férjem elismerő, szerető pillantása, egy barát őszinte kacagása, színészi énem kibontakozásának lehetősége, a közönség, akire nekem mindig szükségem van, és a magány, ami lényem elidegeníthetetlen része. Korlátaim kitolása, tanulás, tanulás és tanulás. Meg a virágaim. Sok virág, sok élet, sok szépség, nyugalomnak tetsző fejlődés, építő magányom materiális szinonimái.
Az Uam hegyen is elkezdődött a fák leveleinek elszíneződése, citromsárga gingko fák vetekednek szépségükkel a tűzvörös juharral, köztük tölgyek barnulnak szerényen, feljebb a fenyők rendületlen zöldje ad biztos hátteret a természet változásához.
Tegnap éjjel volt az első talajmenti fagy. A farmerek égetik a szezámlevél szárát. Itt az ősz száraz és napos, most már csípősen hűvös is. A rizstarlót így hagyják tavaszig, felszedik most az utolsó káposztákat is, a téli kimcsit elkészítette aki él még ezzel a hagyománnyal.
Közeledik a karácsony, de itt az nem igazán nagy ünnep, új is, hagyománya sincs, a fiatalok buliznak, a templomba járók istentiszteletet tartanak, és én majd megint hajtóvadászatot indítok egy bébi pulykáért. Műfenyőt kapni, igazit itt semmilyen ünnep okán sem pusztítanak el. Aztán jön a tél, a fagyos, fehér, havas, ropogós, amelyet hiába kerestem Németországi lakhelyünkön, helyette csak szürke köd esett októbertől áprilisig. Majd visszaveri a napfényt, eltakarja ami nem szép és lecsendesíti egy pillanatra a rohanó tempóban élő koreaiakat, rácsodálkoznak a szépségre, mely dolgos hétköznapok különleges pillanataiban is erőt adnak és örömöt.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. november 15. 09:26

   Akár én is irhattam volna ezeket a sorokat, annyira közeliek lelkemhez. No, de honnan ekkora kifejező erő, ennyi nyelvi szépség ? Csak csodálni tudlak.