Mostanában, de valószínűleg így történt ez a kezdetek óta, sokszor úgy reagálnak a kérdésekre, mint tó felszíne a reá hajított kőre. Elnyelik, és elkápráztatnak a semmibe gyűrűző hullámokkal. Melyiket lovagolja meg az ember? Kis idő múlva elfelejtődik a kérdés és a válaszok is, mint ahogy a tófelszín végül kisimul, és a kő ott marad a mélyben, amíg valaki bele nem ütközik. A történelem telve ilyen elnyelt kérdésekkel.
Zoli öcsém pár évvel ezelőtt szememre vetette, hogy az előző két évben egyetlen értelmes válasz sem hagyta el a számat az általa fölvetett kérdésekre.
– Miféle ember vagy te? – kérdezte kedves nevetéssel.
– Nem tudom, Zolikám, rágósak a kérdéseid. Nem nyelhetem le őket, mint Kronosz Rheia kövét. Mindet meg kell rágnom, hogy megemészthessem. Az a válasz, ami nem a véremből, nem a zsigereimből jön, nem válasz, csak az elme múló fodra.
– Hány kérdést rágtál és emésztettél meg egész életedben? – kérdezte kajánul.
– Ez jó kérdés… nem tudom. De nem is fontos, hogy tudjam. A lényeg az, hogy alaposan megrágjam és megemésszem a kérdést. S akkor – tettem hozzá bizonytalanul – a válasz én vagyok, akivé váltam a kérdések által.
Zoli intett egyet, és azt mondta:
– Reménytelen eset vagy. Ezért nem volt érdemes lejönnöm az emeletről. Hogy lehet úgy élni, hogy két év alatt sem telik tőled egy épkézláb válaszra?
– Ez egyszerű, Zolikám. Úgy, hogy közben fecsegek, A fecsegés segít a kérdések megrágásában és megemésztésében. Sok kérdés megemésztéséhez évezredek szükségeltetnek. Képzeld csak el, hány évezred után találták meg a választ arra az egyszerű kérdésre, hogy miért nem esik az alma fölfelé a fáról? Emberek, mesék ezrei fecsegtek a gravitáció legyőzéséről: boszorkányok röpködtek seprűnyélen; rágták, emésztették –, rágta és emésztette Newton is addig, amíg megszületett a válasz.
– Te Jóska, méltatlankodott Zoli, ne gyere nekem ilyen lapos fecsegésekkel.
Az én kérdéseimnél nincsenek egyszerűbbek. Egyikre sem voltál képes válaszolni.
Zoli kérdései Isten, a törvény és az isteni kegyelem körül forognak.
Egyszer azt kérdezte tőlem, hogy látható-e Isten. Erre kapásból ellentmondásos fecsegéssel reagáltam, mert eszembe jutott, hogy János apostol szerint nem láthatjuk, viszont Pál szerint, ha kinézek az ablakon, és föl a csillagokra, Isten köntösét látom.
Ennél még nehezebb kérdés, amire időnként visszatér, hogy szerethető-e Isten. Közvetlenül nem, fecsegtem neki jó néhányszor, de az emberben Istent szeretem, azt hiszem.
Mindegyiknél legnehezebb kérdése az, hogy ha Isten szereti ezt a világot, akkor miért enged meg annyi gonoszságot? Erre a kérdésre, a hitetlenség leggyakoribb gyökerére, viccesen szoktam fecsegni: azért, amiért nem lőlek le ezért a sok bosszantó kérdésért – szabad akaratunk van, továbbá Isten nem e világ, hanem a mennynek ura. Mit szólsz, ha azt mondom, hogy a kegyelem egy „földalatti” folyosó a két világ között, vagy féreglyuk, ha ez a folyosó netán a levegőben van? Ennél okosabbat, ha keresztre feszítesz, sem mondhatok.
Válaszaimra Zoli mindig fölállt és a szoba vagy az udvar közepén erőteljes gesztusokkal, szemléletes arckifejezéssel, olykor humoros fordulatokkal, Horváth Imre-idézetekkel megtűzdelve ecsetelte járatlanságomat a Biblia és az élet dolgaiban.
Emlékszem, egyszer fölháborodottan adta tudtomra, hogy az a lehullt falevél – az udvaron álló barackfa alatti avarra mutatott – többet tud az életről, haláról, föltámadásról, mint én. A szeretetről nem is beszélve. Mit tudtok ti, hieroglifákat gyártó irkafirkászok, a szeretetről? Szeretitek magatokat. A dicsőséget. Annyit is kaptok belőle, amennyit megérdemeltek. Semmit!
Zolinak bámulatosan ragyogó memóriája van. Nyelvkönyvek nélkül, szótárból tanulta meg az angol, lengyel, ukrán, bolgár és orosz nyelvet. Magas szintű filozófiai és történelmi ismeretekkel rendelkezik. Tanárember. Úton-útfélen tanít, alkalmas és alkalmatlan időben. Fő tantárgya a szeretet.
Gyakran látogattam meg ezen a nyáron, és valamikor augusztusban, amikor kikísért a kocsimhoz, azt mondta nekem:
– Jóska, hidd el nekem, nem az emberek, egyedül Isten kegyelme és szeretete menthet meg.
Ha megragadta valami egy könyvben, észben tartotta az oldalszámot is. Saját kérdéseire is emlékezett, akár évekre visszamenőleg.
Így folytatta:
– Emlékszel, mit kérdeztem tőled telefonon tavaly nyáron? Egyszerű, mint Petőfi versei.
Történetesen emlékeztem, mert gyakran visszatérő kérdése.
– Azt kérdezeted tőlem, hogy én üdvözülök-e.
– Na, és ezen miért kell annyit gondolkodni? Ha hiszel, üdvözülsz.
– Zolikám, ez neked egyszerű kérdés? Ezt rágom, emésztem, amióta gondolkodom, mert a kérdésnek ördöge van, hiszen meg vagyon írva, hogy az ördögök is hisznek. Kételkedem, nem Istenben, hanem magamban.
– Végre egy épkézláb, őszinte válasz! Nem beszélgettem veled hiába egy életen át.
Zoli halálosan beteg. Szarkóma nőtt a jobb alkarjára, és mindenki előtt eltitkolta. Úgy hét hónappal ezelőtt, kora tavasszal vette észre, hogy egy idegen anyag költözött a bőre alá és egyre nő. Számára ez is csak egy kérdés, amit senki más, csak ő maga válaszolhat meg. Kemoterápiáról, sugárzásról, amputálásról hallani sem akar. Inkább az örök vadászmezők.

1. Andrea H.M.:
   2017. november 15. 08:31

   Ez szuper! Köszönöm

2. Hadnagy Istvan-64:
   2017. november 17. 11:11

   Kösz.Nagyon hianyzik!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!