Barát, mozgássérült. Korea legjobb, világhírű egyetemén szerzett két diplomát egymással párhuzamosan, rendkívül okos, zseni. Matematikus és jogász. Saját vállalkozása van, gazdag. Még sincs felesége a lába miatt. Túl sokat nem mesélt, de szegények voltak nagyon. Az egyik lába születése óta jóval rövidebb a másiknál. Most is valami furcsa kötést hord a lábfején, vélhetőleg torz, azért, azon pedig magasított talpú cipőt. Így is két mankóval jár. Roppant elegáns, művelt, jó humora…volt valamikor. Mára kissé cinikus és erőszakos, erre időnként ráébred. Véletlen csúszott ki a száján, hogy gyerekkorában ezzel a lábbal napi tíz kilométert gyalogolt. Nem engedi, hogy bárki segítsen, teljesen és gyorsan ellátja magát, s bár korlátozottnak tűnik a mozgása, valójában jobban mozog, mint én. Autót vezet, dolgozik, agilis, rendkívüli agya van, csak senki sem megy hozzá feleségül. Itt mozgáskorlátozottnak lenni karma. Rossz karma. Ebben a karmában nemigen akarnak a nők osztozni. Ma már változik ez is, de ő velem egy korú, az a generáció még így él.

Nyolcvan feletti nagymama, épp előttünk ejtette le a felpakolt kartonokat a tolókocsijáról. Ezzel egészíti ki a szerény járadékot, amit az állam biztosít olyan időseknek, akik munkahelyen sosem dolgoztak. Megállunk, kiszállok segíteni. A férjem nem. Ilyen szempontból ő kicsit koreai, karma ez is, élni kell vele a néninek, mint bárki másnak. Én nem bírom nézni, összeszedem a kartonokat, visszarendezem a kocsira, közben mögöttünk tetemes sor alakul autókból. Dudálni senki nem mer, de nem száll ki segíteni egyik sem. Nem baj. Én, én vagyok, ők meg ők. Nem minősítünk, nem ítélkezünk, belátásunk szerint cselekszünk, és így jó. A nagymama kezébe adom a bicikli belsőből készült kötözőszalagot, mondom neki, hogy pihenjen kicsit, sajnos nagy a sor, nekem mennem kell. Akkor néz fel először. Fülig mosolyodik és rendkívül udvariasan köszöni meg a segítséget, én szégyellem magam.

Beszédhibás segéd ügyvéd. Ötven éves, de csak tavaly házasodott. Félbehagyta az egyetemet, a bátyja law farmján dolgozik. Okos-kodik. Számos komplexusa van. Nem jól beszél és diplomája sincs, az állása tulajdonképpen szívesség a testvérétől, ezért kétszer annyit dolgozik, mint bárki más, roppant tájékozott, ezt erősen hangsúlyozza, kompenzál. Gyermeket már nem szeretne, a felesége is hasonló korú, sosem volt házas egyik sem korábban. Boldogok, szerelmesek, össze vannak nőve, egész megfiatalítja őket a késői egymásratalálás.

Hatvan körüli építész. Megépítette álmai házát. A lakásokat bérbe adja, abból él. Bölcs ember, katolikus, itt ritka vallás. Mindent tud a boldogságról, de egyedül él harminc négyzetméteren. Azt mondja, van felesége, de rég külön élnek. A fia az asszonnyal, több gyerek nincs. Néha elmegyünk vele enni, inni. Sokat iszik, nagyon szépeket mond, minden bizonnyal úgy is gondolja. Hatalmas Mária szobor van az irodájában, kellemesek a vonásai, szelíd melankólia uralja a lényét, hobbiból gitározik és énekel. Az ilyen emberek szoktak önkezükkel véget vetni az életüknek. Más tudni és más megélni. Bölcsnek lenni nagyon nehéz.

Ezek csak képek, néhány emberről pár felületes információ a környezetemből.

Valaki ma azt írta, no lám, Koreában sincs kolbászból a kerítés.
Nincs bizony.
Itt is csak emberek élnek, viszik a keresztjüket, mint mi mindannyian.

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás