Az irodalom tele van nagy hősökkel. Mióta világ a világ, a dicsőségre szomjazó Akhilleusz dárdájának útját éppoly szédült csodálattal követték a görögök, ahogyan ma a „fantasy” irodalom olvasói a szörnyalakokon, gonosz hatalmakon győzedelmeskedő kedvenceiket – és akkor Harry Potterről meg a barátairól még nem is beszéltünk…
A Gyűrűk ura vagy a Trónok harca rajongótáborát – jogosan – csöppet sem zavarja, hogy hőseik a realitás kereteiből kilépve tarolnak le, oldanak ki, törnek szét, robbantanak föl, gázolnak át, menekülnek és menekítenek meg az utolsó utáni pillanatban. Nem számít. Jó tudni, hogy van, akiben mindig bízhatunk. Legalább a képzelet birodalmában. Ott is a helyük.
A valóság azonban, mint tudjuk, felülmúlja a képzeletet. A lehetetlent megtenni, a halállal is szembenézve, odaadni akár az életünket is, az egyetlent, a megismételhetetlent – ez nem csupán a képzelet szülte teremtmények kiváltsága. Ilyen nagy lelkeket bőven terem az emberiség vérzivataros történelme.
No meg az irodalom.
Talán nem lobogtatja a „világszabadság” zászlaját Petőfi; tán nem üzenik a thermopülai védők Szimonidész híres epigrammájában, hogy ha elvesznek is de „megcselekedték”? És Andrej Bolkonszkij tán nem sebesül meg végzetesen a Napóleon elleni csatában? Mindannyian készek életüket adni az „ügyért”.
De mért kell ezekbe az „ügyekbe” feltétlenül belehalni? Azért, mert az út hozzájuk a háborún át vezet. Remek alkalom megmutatni egy-két férfias erényt: bátorságot, kitartást, rettenthetetlenséget. A gond csak az, hogy mindeközben bőségesen ömlik a vér – mert ezt a fajta hősiességet vérrel írják (tegyem hozzá: nemcsak a hősök vérével).
A XX. század elejéig – úgy tűnik – ez a vér nem szivárog át zavaró mértékben a háborús hősökről szóló történetek fehér lapjain. A háborús romantika „tartja magát” – egészen az első világháborúig. Csakis annak globális sokkja képes arra, hogy ráébressze az emberek jó részét – és az irodalmat is – a háború sötét abszurditására.
Lassú az ocsúdás az 1. világháború kitörésekor érzékelhető eufóriából, de a lövészárkok brutális igazsága kezd csalódássá érni, és a háborús héroszok korszaka lejár. Megjelennek azok az irodalmi művek, amelyek már ezt a mély megrendülést tükrözik – köztük az egyik leghíresebb: E. M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye. De talán senki sem söpörte le a harci dicsőség idejétmúlt, avítt porát a könyvespolcokról akkora erővel, mint egy kis köpcös prágai kutyakereskedő, nevezetesen Švejk, a derék katona.
Pontosabban aki mindezt tette, az Jaroslav Hašek volt, Švejk alakjának megálmodója. Hašek maga is életművészként egyensúlyoz a komor kor nagy „történései” között – bár beáll az első világháborúban katonának, az elsők között adja meg magát, s hazájába visszatérve sem „komolyodik meg”. Ideje nagy részét vendéglőkben tölti, s olyan dolgokkal múlatja az idejét, mint például a Lassú Haladás a Törvényes Határokon Belül nevű párt megalapítása, amely számára buzgón gyűjti a pénzt, s annak egyszemélyes tagságaként ellenszavazat nélkül használja fel söröspoharának újratöltésére… Eközben azért talál időt a Švejk, a derék katona megírására is, bár az utolsó fejezeteket már betegágyából diktálja, s végül barátja, Karel Vanek fejezi be a művet. 40 éves, mikor meghal – a fronton ugyan kikerülte a halált, de önpusztító életmódjával végül mégis elébe ment…
Ma már nem szorulna rá arra, hogy különös nevű pártok nevében pénzt gyűjtsön a sörére. Regénye világhírre tett szert, több mint 60 nyelvre lefordították, és szerte a világon – különösen Európában – széles mosollyal emlegetik a legendás közlegényt, akinek történetét végignevetjük, habár lenne éppen elég sírnivaló körülötte. Csakhogy – sugallja a regény: a háború olyan abszurd valami, hogy jobban illik hozzá a keserű hahota.

Hát azt tesszük – mert Švejk mindegyre megnevettet minket. Nem mintha gúnyolódna, éppen hogy nagyon is komolyan és szó szerint veszi a háborús propagandát. A történet legsajátosabb csavarja, hogy azért nevetünk rajta, mert éppen ezt a propagandát „nyomatja” , ártatlan arccal taglalva, hogy igazán nagyon gyönyörűséges és természetesen elvárható, hogy a pórnép agyonlövesse magát a császárért. Miközben ezt mondja, arca se rezzen. mi meg gyanakodva kérdezzük, akárcsak a katonaorvosok: „Ez hülye?” Gyengeelméjűnek látjuk, mert teljesen azonosul háború abszurditásával, s eszerint az abszurd logika alapján kommunikál. Így azonban le is leplezi azt, sőt mi több, ki is menekül belőle: hiszen mint hülyét, félreteszik, alkalmatlannak találják. A háborús propaganda leglojálisabb szóvivőjét valójában azért nyilvánítják hülyévé, mert láthatóan vakon hisz benne.
Legalább is ezt mondja. De Švejk csak a rántott húsban és a sör jó ízében hisz igazán – ezt gyanítom. Meg azt is, hogy valójában nem hülye, hanem nagyon is agyafúrt. Tesz ő a nem múló hírnévre, meg őfelsége koszorújára a tömegsírokon. Ki akarna ebből maradni, mert felmérte régen, amit lassan kezd egész Európa látni, hogy a háborús hős újkori definíciója így hangzik: elvérezni mások érdekeiért.
És Švejk nem akar háborús hős lenni: inkább lesz hülye, agyalágyult… Mai napig vitatott kérdés az irodalomtörténészek között, hogy valóban megmosolyogtatóan együgyű-e,vagy az együgyűség álarcában az értelmetlen vérzivatarból kicsusszanó dezertőr… Ki tudja… Döntse el ki-ki, hiszen remekművekről (sem) kötelező egyformán gondolkoznunk.
Egy bizonyos: Švejk nem csak hagyományos magatartásmintát rombolt, hanem újat is teremtett. Az antihősét, aki a háborút nem megvívni akarja, hanem megúszni. Egyébként a megmosolyogni való közkatona alakját nem Hašek „találta fel” – már az ókori Plautus Hetvenkedő katonáján is nevettek. De ő még a háborún „belül” tűnik ki esendőségét palástoló nagyotmondásával. Švejk már nem akar „bent lenni”, minél előbb szeretne elhajózni jó messzire, lehetőleg a Kehely kocsma sör áztatta partjaira. Alakjára ráismerünk későbbi nagy művekben is – ott kísért az amerikai irodalom egyik leghíresebb háborúellenes regénye, Joseph Heller: A 22-es csapdája keserű, recsegő röhögésre késztető lapjain, és ott ragyog aranyló nevetéssel Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio című regényének Pepin bácsijában.
Mintaromboló és mintaadó – elég sokra vitte Švejk ahhoz képest, hogy egyébként „társadalmilag” nem sokra …
Olvassuk hát és szeressük. Olvassuk, hogy nevessünk. Olvassuk, hogy még jobban szeressük az életet, és még inkább elutasítsuk az azt kioltó háborút. Azt és a hőseit hagyjuk meg a fantasy irodalomnak.