Istók Béni a lehető legjobb nevet kapta a Seregek Urától. Tényleg így mondják? És miért? (Utánanézni a guglin!) Ezzel a névvel egy Tamási- vagy Nyirő-hős lehetne, lenne is, csak irodalmunk nagymesterei nem rá pillantottak. Hogy egész pontosak legyünk, ő még meg se született, amikor a két novellista a penna végét rágta, hogy valakiknek nevet adjon. Istók Béni nem kisebb, nem nagyobb hatalmassággal, magával az istennel pöröl már jó ideje. Ez nem világkép, nem világnézet a lehetséges, ám elsőre elképzelhetetlen torzulásokkal együtt, sem a rendszerváltozás utáni szindróma ellenképe, amikor az addig fenenagy ateisták oly látványosan megtértek, hogy a templomban rögtön külön első padjuk lett a mise vagy a prédikáció másfél órájára. Ez nem több, nem kevesebb, csöndes belső monológ a nagy semmin, ha szabad így mondani, és amin mégis elrágódtak Szent Ágostontól Kirkegaardig a gyémántagyú egyházfilozófusok. Ám Istók Béni mondhatná úgy is, Uram, akiben erősen megrendült bizalmam az utóbbi időkben, én mindössze azt akarom bizonyítani elsősorban magam és nem mások előtt, hogy nem vagyok funkcionális analfabéta. Le tudom írni, és le is írom, amit rólad hiszek. Szörnyű kifejezés ez a funkizé, jobbat is ki lehetett volna találni, és mégsem ez, hanem a felmérés eredménye szörnyű, ami szerint egy olyan becsületes polgári társadalomban, mint a mienk, illetve a huszonegyedik században még az is megtörténhet, hogy minden negyedik-ötödik ember leszokik az írás-olvasás fényűzéséről! Tahó Tihamér és felesége, Lujzika az útlevélosztályon döbbent csak rá a tegnapelőtt, hogy totál elfelejtette, amit a tanító néni tölcsérrel meg körmösökkel az agyukba szuszakolt annak idején még az elemiben. Semmi baj, arra való a krikszkraksz, attól király az aláírás. No de ezen ne akadjunk fenn, különben sem a módfelett rokonszenves Tahóékról van szó, hanem Istókról, aki jobb híján perlekedik. Amikor leírta az első kritikai szöveget, megrettent, s ahogy ijedelme elmúlt, máris rendelkezett: elég öreg vagyok, hogy ez legyen a sírfeliratom. Különben is, munka kell a kőfaragónak, miből él meg, ha még ezt sem kopogtathatja bele az ércnél is maradandóbb kőbe? A megrettenés lélektanát is lehetne boncolgatni, ötszáz évvel ezelőtt a földesúr közelségében ez volt, ami alázattal, a benyalás azonnali és gyakorlati hasznokat hozó kényszerével együtt nyilvánult meg. Rendben, de ha az Istennel szállunk vitába?… Egy februári napon ezt írta jegyzettömbjébe: Az emberi tökéletlenség legmélyéről nézve egészen elfogadható, hogy maga az isten is tökéletlen. De mihez kezdjünk mi egy tökéletlen istennel, ez viszont elfogadhatatlan. (És a kisbetűzés nem a véletlen műve.) És egy második feljegyzés: Istent, ha egyáltalán létezik, minden lehetséges alkalommal szidom, mert ha van, akkor nem engedi, hogy mindaz megtörténjen, ami az emberekkel megtörténik. Ha pedig nincs, akkor természetes, mi több, emberi mindaz a bestialitás, amit ember ember ellen, egyik közösség vagy csoport a másik ellen elkövet. Amerikától ( ez a demokráciatörténet egyik ikonikus jelpontja ugyebár) e csodálatos világ bármelyik helyszínéig. Szent isten, mi történt? Csak nem lett ateista Istók Béni most, rögtön, azonnal, a szemünk láttára! Netán megőrült e jegyzet írója, hogy ilyen, a legfelsőbb hatalmat szurkapiszkáló gondolatoknak ad helyet. Különben is ki a fene kíváncsi egy eszme vagy csak egy mindennapi ötlet fejlődéstörténetére? Míg nem felejtem, a helyzetnek van legalább egy hitelességi jegye, ami ha nem is mindent, de ezt a lázadást magyarázza. Bekapcsoltam a rádiót, a nagyvilág híreit hallgatom.