Mi lenne, ha az ember százkilencvenöt évig élhetne? Ezt a nyugtalanító kérdést vetette fel tegnapi előadásában Lobmayer Géza. A kiváló orvostanár szerint elvben nem lehetetlen, hogy az orvostudomány egyszer majd ilyen hosszúra nyújtja az emberi életkort. Ha ezt a vívmányt már régebben elérte volna az emberiség, akkor a magyar országgyűlésen e pillanatban Széchenyi, Kossuth és Deák Ferenc szólnának hozzá a felsőházi javaslathoz. Elképzelni is rossz, hogy milyen politikai botrányok zajlanának körülöttük. Mert nem csak ők élnének és szónokolnának természetesen, hanem itt volna azért a mai generáció is. Kérdés: akkor is ők lennének a legnagyobb magyarok? Hát… attól függ. Ha szépen megszavaznák a felsőházi javaslatot, ha lelkesen bólogatnának az új sajtótörvény-tervezethez, akkor talán igen. De ha nem… Ha például Kossuth felállna a Házban, és a kossuthi eszméket kezdené hirdetni! Ha Széchenyi megint leülne az íróasztalához és könyveket írna a mai magyar problémákról! Ha Deák a mai dolgokról mondaná el beszédeit! Hogy hullanának rájuk az elnöki rendreutasítások, a felháborodott közbeszólások és az ügyészi vádiratok. Milyen jó nekik, hogy mindez nem igaz, milyen jó nekik (és milyen rossz nekünk), hogy már régóta szobrok. (Mi lenne, ha? 1937. november 20.)

Folytatjuk