Úgy hozta a sors, hogy az 1989-es romániai fordulat előtt meglehetősen sokat jártam Nagyváradon és különösképpen a Breiner Béla utcában. Az ott lakó idősek még Szent Jánosként emlegették az utca korabeli nevét, én azonban már az egykori illegalista névtáblája alatt ballagtam a szűk járdán, gyakran megállva az egyik házon nagyon is szerényen meghúzódó emléktábla előtt.
1901-1904 között itt dolgozott Ady Endre a Nagyváradi Naplónál.
Ilyesféle szövegre emlékszem, de azóta a váradi helytörténészek már kiderítették, hogy a két évszám nem pontos, Ady mindössze 1902-ben és 1903-ban nyitott be a szűk udvaron álló kis házban működő szerkesztőségbe, és manapság, amikor az utca immár a nevét viseli, az emléktáblát is átírták a helyes és hiteles adatokkal.
Ady Váradon voltaképpen a Szabadság című lapnál kezdte az újságírást, innen váltott át a kezdetben még más helyen szerkesztett Naplóhoz, amelyben mindenekelőtt szenvedélyes és nagy hatású publicisztikai írásaival tette ismertté a nevét.
Ezekben a napokban Érmindszenten, Nagykárolyban, Szatmáron a száznegyven esztendővel ezelőtt született Adyra emlékeztek, Nagyváradon pedig 23-án este kezdődtek meg a rendezvények, hogy egészen 2019 január végéig, halálának századik évfordulójáig tartsanak. Mint olvastam, az Ady–múzeumban először tették közszemlére a publicista-költő íróasztalát és nem is akárhogyan, hanem olyan, a nyomdákban és a szerkesztőségekben egykor használatos, hosszú, fehér papírcsíkok, úgynevezett kutyanyelvek társaságában, amelyekre bárki bármit írhat, lehetőleg Ady stílusában. Jó magam pedig, ma délelőtt, a számítógép billentyűzete fölött, csak úgy elgondoltam: vajon, ha ott lennék, mit is írnék ezekre a kutyanyelvekre?
Talán valami olyasmit, hogy Ady Endre, figyelj csak, itt, a Kárpátok alatt, a huszonegyedik században, megint tobzódik a tolladra méltó témák tömkelege. Hiába telt el egy évszázad az intelmeid óta, hiába dübörgött át az egymást követő nemzedékek feje fölött még egy vérzivataros világháború a maga egyéni, családi, közösségi és nemzeti fájdalmaival, a kellőképpen soha meg nem szívlelt történelmi tanulságaival, hiába követték egymást különböző társadalmi-gazdasági és hatalmi rendszerek, mégis ide kövesedett, ide csontosodott valami, ami nem mozdul, és ami ellen újra lázadhatnánk akár közösen is.
Bizony, Ady Endre, az úrhatnámságot, az úri huncutságokat, a fajankóságot, a tekintéllyel megfejelt ostobaságokat ma is éppen olyan nehéz elviselni, mint egykoron, hiszen nem kevesen úgy gondolják, hogy akinek pénze van, akinek hatalma van, aki akár a körülmények szerencsés összejátszása folytán felkapaszkodott a tisztségek márványlépcsőire, az mindig, mindent, mindenkinél jobban tud és csalhatatlanságának bizonyítékaként semmi mást nem vár el, csak hajlongást és tapsot.
És tudod, Ady Endre, újra megírhatnád, hogy miért nem jó a múltba révedés, a jelent és jövőt megalázó dölyfös elszigetelődés, feljajdulhatnál a tudatosan csiholt gyűlölet megannyi parázsló szikrája láttán, és egy kávéházi asztal mellett, egy pohár bor társaságában akár el is mondhatnád, jó hangosan, hogy mindenki hallja: a nemzet nem azonos a nemzetieskedéssel. Góg és Magóg fiának még csak nem is unokatestvére Demagóg fia.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása / Vélemény, 2017. november 24.