In memoriam K. M. (1928 – 2006)

Föloldották a ’Végső hadművelet’ (Final Operation) titkosítását, a dokumentumok immár kutathatók. A fedőnév az izraeli titkosszolgálat, a Moszad 1960-as argentínai akciójára vonatkozik, melynek keretében Buenos Aires elővárosában elfogták és Izraelbe csempészték Adolf Eichmannt. Az 55 éve elítélt és kivégzett náci háborús bűnösről – kiemelten elfogásáról és elszállításáról – rengeteg újságcikk, könyv, film született, de azoknak döntő többsége – fikció. És egy valamiről hivatalosan csak most tesz említést Izrael:
Az argentínai zsidók szerepéről ebben az akcióban.

Efraim Zuroff, a legendás nácivadász, a bécsi Simon Wiesenthal Center ’operatív kutatója’ is megerősítette, hogy Eichmann elfogásában sokat segítettek a zsidó származású argentinok, akik a bécsi Centernek mindig is folyamatosan szolgáltattak és szolgáltatnak anyagokat a külföldre – elsősorban a Latin-Amerikába ’menekült’ náci háborús bűnösökről.
Egy ember azonosítása, megfigyelése, elfogása, rejtekhelyre szállítása, kicsempészése idegen országban mindig komoly és nehéz feladat, melynek abszolválásához sok pénz, nagy bátorság, hatalmas szakmai tudás (professzionalitás), rengeteg kapcsolat és nagyszámú elkötelezett amatőr segítő szükségeltetik. Alig 15 évvel a világháború és a holokauszt után a globális hidegháborús helyzetben nem volt könnyű a tíz éve létrejött Izrael Állam – és ugyanannyi idős önálló titkosszolgálata – számára megszervezni és sikerre vinni az Eichmann-hadműveletet.
Habár Izrael állama még nagyon fiatal volt, a Moszad már nagyon profi módon járt el az izraeli és a szomszédos arab területeken végzett titkos műveletekben, hozzájárulva az ország túléléséhez. De Argentína nem a szomszédban van – Izraelből nézve a világ másik végén. A Moszad egyébként az Aman-nal, a katonai hírszerzéssel és a Sin Bét-tel, a belbiztonsági szolgálattal együtt alkotja a kezdettől igen eredménye Izraeli Hírszerző Közösséget. (A Moszad szó héberül intézetet jelent; sokszor írják Mosszadnak, ezzel jelölve a szóközi –sz- hang ’erősségét’, ami azonban nem azonos a kettőzéssel.). A Hírszerzés és Különleges Műveletek Intézete – héberül: HaMoszad leModi’in v’leTafkidim Mejuhadim – Izrael nemzeti hírszerző titkosszolgálata.

Kezdettől köztudott volt, hogy a profi titkosszolgáknak helyi ’amatőr’ zsidók is segítettek – de Izrael mindmáig eltitkolta a segítők szerepét, különösen pedig a nevüket. Argentínában hatalmas német közösség él (és a háború után több ezer nácival is ’erősödtek’) – és soktízezer különböző országokból bevándorolt zsidó (ők a háború alatt és után a holokauszt túlélőivel izmosodtak). Amiképpen a letelepült németek segítették a menekülő nácikat, úgy a megmenekült zsidók is segítették a gyilkosokat üldöző izraelieket. Egyik felet sem érheti ezért szemrehányás.
Éppen e napokban múlt tizenegy éve, hogy elhunyt a Buenos Aires-i diplomáciai szolgálatom alatti legjobb barátom. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, tizenévesként élte át szülőföldje, a Tiszaháthoz simuló Rétköz zsidók lakta falvainak gettósítását, a deportálást és magát Auschwitzt. Életben maradt, egyedül a családjából. Szülőfaluja nem látta szívesen a ’visszajött’ zsidó tizenévest; házukba már amúgy is beköltöztek mások… Így került Argentínába, egy távoli nagybácsihoz. Ott állt saját lábára; családjának tisztességes megélhetést, gyerekeinek egyetemi végzettséget biztosító vállalkozásaival. A – különféle okokból kivándorolt – jelentős létszámú magyar közösség prominens tagja és nagylelkű támogatója volt. (Egyik ’mecenatúrája’ keretében minden évben ő szállította a megfelelő mennyiségű és minőségű sertéshúst a szegényebb magyarokat tömörítő egyesület disznótoros vacsorájára.) A jobboldali érzelmű nemzeti emigrációt is segítette, ha kellett – pedig a szíve mindig baloldalt dobogott. A volt nyilasokat, ’vitéz’ csendőröket, fasisztákat, urizáló antiszemitákat azonban élete végégig megvetette és elkerülte. Egyszer elmondta: elhatározta: azzal áll rajtuk bosszút, hogy sorban ’eltemeti’ őket.’ Az alig nyolcvan év, amit a sorstól kapott, nem lehetett elég erre; de mindig megírta, hogy ’megint túléltem egy nyilast (csendőrt, keretlegényt)’…

Családja kiirtóit engesztelhetetlenül gyűlölte. Argentina a háború utáni peronista populizmus idején több száz náci tömeggyilkost fogadott be, legalább ezer magas rangú német tisztet (főként az SS tagjait) és több ezer ’egyszerű’ (pártonkívüli…) németet, akik féltek otthon maradni. (Csak megjegyzem: a dél-amerikai ország ’nagylelkűsége’ kiterjedt a horvát usztasákra, a belga kollaboránsokra és a magyar nyilasokra is; közülük is több ezren kaptak menedéket.)
Véget nem szakadó beszélgetéseken és ’ginebrázásokon (ez a gin helyi neve), meg aszádózásokon (ez meg a roston – parrillán- sült húsokat jelöli) mesélt élete első tizenvalahány boldog nyaráról, a kis szülőfaluban eltöltött évekről, a koncentrációs tábor utáni otthoni, izraeli, majd argentínai kalandjairól – a táborbéli élményeiről soha. Egy alkalommal megemlítette: (latin-)amerikai életéből arra a legbüszkébb, hogy részt vehetett, ha csak statisztaként is, Eichmann elfogásában – segíthette az izraeli ’bosszúállókat’… Ezzel szabadult meg végérvényesen Auschwitz nyomasztó súlyától. Mivel megesketett, hogy erről soha senkinek sem beszélek (nem akarta, hogy a náci utódok megbosszulják rajta és családján a tömeggyilkosságokat megszervező fasiszta halálát), nem nagyon kérdeztem erről, és nem is nagyon beszéltem róla senkinek. Aggodalma nem volt megalapozatlan: három héttel Eichmann kivégzése után, 1962-ben szélsőséges argentínai nacionalisták (nincs pontosítás a nemzeti hovatartozásról) elraboltak egy 19 éves zsidó származású lányt a főváros környékén; megkínozták, bőrébe horogkereszteket vágtak rohamkésükkel. A tetteseket sohasem találták meg. Az egymást váltó katonai junták nem is nagyon keresték őket; az is lehet, hogy az éppen az ő ’alkalmazásukban’ kínozták és gyilkolták valamelyik junta-börtönben az összefogdosott baloldaliakat.
Barátom néha-néha még utalt 1960-as kalandjára, de csak annyit tudtam kibogozni a részinformációkból, hogy valószínűleg Eichmann rejtett megfigyelésében vállalt és kapott szerepet; például többször járt – munkakeresés ürügyén – a Mercedes Benz helyi üzemében, hogy földerítse, milyen németek dolgoznak ott (de azt nem tudta, hogy a Moszadnak már voltak információi arról, hogy valószínűleg Eichmann is ott dolgozik). Másszor meg azt mesélte, hogy Izraelből érkezett ’üzletembereknek’ kellett olcsó – és a bejelentkezési procedúrákat lazán vevő – szálláshelyet keresnie (de a föltehetően Moszad-ügynök kereskedőkkel ő sohasem találkozott). Több évvel azután, hogy Eichmannt Izraelben fölakasztották, egy – argentínai akcentussal beszélő – ismeretlen megkereste kis üzemében (ahol mai szóval hulladékot ’reciklált’), és közölte vele: fölhatalmazása van illetékes izraeli szervektől, hogy kifejezze a zsidó állam köszönetét a nehéz időkben nyújtott értékes segítségéért. Soha többé nem látta a hírhozót, és soha többet nem esett szó azokról az időkről.

Nagyon kevés zsidó segíthetett a Moszadnak az Eichmann-operációban – erősítik meg az Intézet idősebb szakemberei is. Egy biztos: mindenki önként vállalkozott, a Moszad senkire sem gyakorolt nyomást. A körültekintő szervezés biztosította, hogy senki sem került gyanúba, senki sem bukott le. Pontos számokat, autó-rendszámokat, lakcímeket ma sem adnak ki… Azért volt szükség sok rejtekhelyre (safe houses) és sok szabad rendelkezésű üzembiztos gépkocsira, mert egy ilyen műveletnek mindig megtervezik a B változatát is, sőt, még annak a ’b’ verzióját is – ha az eredeti elképzelés nem sikerülne, következik a másik (ugyanúgy kidolgozott), és annak kudarca esetén kell lenni bevethető tartalék tervnek is. Az egyik Moszad-veterán beszámolt egy olyan (zsidó származású és zsidó férjjel élő) asszonyról is, aki ugyan nem vállalt részt sem önként, sem másként egy feladatban, de mivel azt sürgősen meg kellett oldani, úgy döntöttek, hogy meggyőzés helyett inkább kihasználják a botcsinálta ’ügynököt’. A megözvegyült fiatal anyának fölajánlottak egy visszautasíthatatlan, jól fizető állást az El Al izraeli légitársaság ’air cargo’ irodájában; ráadásul olyan munkát, melyet otthon is el tudott végezni, azaz vigyázhatott három éves fiára. Az új munkatárs – munkaköri leírása szerint – a szállítási okmányokból statisztikákat készített: melyik argentin vállalat mit és mennyit szállít Izraelbe. Nem tudta (ez az, amiről nem tájékoztatták), hogy az összesített adatok az Intézetben landoltak, ahol előzetesen a statisztikák ’formáját’ is megszabták, oly módon, hogy azokból kiderüljenek fontos szervezeti elemek és más információk az Argentínában működő német ipari és kereskedelmi cégekről. Amelyek egyikében – álnéven, új identitással – Eichmann is dolgozott. Akit meg kellett találni, mint egy tűt a szénakazalban… Eichmann elfogása sok-sok hasonló apró információ feldolgozásának volt az eredménye. A hozzájárulásáról semmit sem tudó asszony munkaviszonyát az operáció sikeres lezárása után megszüntették, de (az Intézet támogatásával) biztosítottak férjének egy jól fizető – immár nem ’fedett’, hanem valóban létező ’civil’ állást a szomszédos Uruguayban, és segítették lakásvételét is…

A Moszad mindenkori külföldi tevékenységének sarkalatos eleme volt és maradt, hogy az Érecen (Izrael Államon) kívül – szerte a világban – élő zsidók (a hitsorsosok, nemzettársak, távoli testvérek) segítségét csak igen körültekintően, életük és biztonságuk veszélyeztetése nélkül veszi igénybe, és általában csak igen apró részfeladatok elvégzését kéri tőlük, önkéntes alapon. Sosem kérte/kéri segítőitől, hogy (választott) hazájuk alapvető érdekeit veszélyeztessék, nehogy lelkiismeret-furdalásuk legyen – akár csak vélt – ’hazaárulás’ okán. A mostani, késői ’outcoming’ (kitárulkozás) is ezt támasztja alá: az egykori önkéntes segítők már nemigen élnek, és az egykori háborús bűnösöket óvó-védő-megbosszuló szervezetek se nagyon működnek már. Eichmann megbüntetését is elfogadta már az egész világ. Az újabb tömeggyilkosok (és népirtások) már messze nem jelentenek akkora szenzációt. A világ – sajnos – belefásult a maga kegyetlenségébe és közömbösségébe.