A tanácsköztársaság bukása után, jó mélyen bent a kurzusban, valahol egy budapesti utcán, találkozott Babits Mihály és Szabó Dezső. Valami nagy barátság sosem volt köztük.
   – Jó napot! – köszön Szabó Dezső.
   – Jó napot! – viszonozza Babits.
Szabó Dezső nyomban a tárgyra tér.
   – Olvasta az új regényemet?
Babits kissé zavart:
   – Az új regényét…?
   – Igen. Az elsodort falut. Vagy nem is halott még felőle?
   – De…de…igen…hogyne…Csak tele voltam gonddal, bajjal…És rengeteg dolgom volt.
Szabó Dezső egy darabig sanda pillantással és sértett gőggel fixírozta Babitsot.
   – Hallja, szép kis ,,poeta doctus’’ maga! A művelt író, aki a kor legnagyobb epikai remekébe bele se kukkant…Tiszteltetem én az ilyen műveltséget, mondhatom…
Babits kínosan vergődik:
   – Ne vegye rossz néven… Okvetlenül elolvasom… A legsürgősebben…
Szabó Dezső megvetően bólogat. A kurzus írótitánja nehezen bírja elviselni az ámulat és bámulat efféle tátongó hiányát. Nem szól többet, kezet is csak lazán nyújt, és indul. Egyik megy erre, a másik arra. Ám Babits néhány lépés után hirtelen a fejére üt és visszafordul. Türelmetlenül és izgatottan kiált Szabó Dezső után:
   – Bocsánat…! Ezer bocsánat…! Olvastam!

Forrás: Békés István – Új magyar anekdotakincs, Gondolat kiadó, Budapest, 1963, 344-345 oldal.