Minden évben eljön hozzám a hallgatóember. Akkor én megyek el hozzá. Így nem is szoktunk találkozni ritkán néha két közé beiktatva. Csengető memóriazavaros kutya. Óvodás ötvenéves ház facsaró bőrigázós emlékkel. Hallgatóember macskákkal macskátlanul karosszékben kint bent hintán padon nyári télben. Hátmerevedés. Szívélyesen leülök pöszmölődöm elnézéssel ködösen. Belefogunk, én a beszédbe, ő a hallgatásba. Nagyon jól csinálja, két díj között. Nem szól közbe, szózuhatag alá nem áll. Néha kap egy-két száraz, félbeharapott kérdést, kétszavas pingpongválaszokkal üti vissza. Lecsapja a kimondatlant várakozva hirtelen. Gyerekek elágaznak, körberohangálnak egykori plasztelinnel, miközben észrevétlen fölnőnek az égig, ünnepélyesen szerteszóródva. Mindig ugyanaz a lágy feleség. Teában úszom kettőt-hármat merész ínycsapásokkal evickélek mondandómból kifelé. Az ablakon túl már alig beszélnek magyarul a hóban. Soványodnak nemzetkarjaink, töpörödünk zavartan. Emlékek válnak ketté úton-útfélen, érdeklődő érdektelenség toleráns intoleranciája pókhálóval fonja alá festői szóképeim hónalját. Majdani reménytkeltéssel búcsúzó félórás felugrásom közben a hallgatóember miegymása érvényesül. A zajos csendet otthagyva távozom, hímes mezőkre lépve sikamlósan kapaszkodásig. Jövőre ugyanitt hallgat, ahová én megyek oda.

1. Moldvay Katalin:
   2011. január 3. 18:34

   es mi lenne ,ha egyszer hallgatasra ,hallgatassal felelnel….?

2. demivanna:
   2011. január 3. 19:30

   távoli hallgatók vagyunk… mikor olvasom, akkor kussolok:-)

3. demivanna:
   2011. január 3. 19:52

   de talán egyszer kipróbálom, leülök, félórát hallgatok, aztán felállok és elbúcsúzom…:-)

4. Dr.Gatty:
   2011. január 7. 15:03

   Nehogy elbúcsúzz! Az már megtörné a hallgatást.