Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére. Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk. (Dér / Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 23.)

Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti – általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre. (Himfy dalai / Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 25.)

Unalmassá lesz már a folytonos panasz. „Korunk hibái”, „társadalmunk betegségei”, ezek újabban a vesszőparipák. Ezeken lovagol boldog-boldogtalan, s el lehet mondani, hogy soha annyi szociológus nem botránkoztatta az emberiséget, mint manapság. Minden esetből morált vonni le, mindenkit megítélni, s az egyéni szabadság elveit csak magunkkal szemben tartani tiszteletben – ezek az újabb moralisták alapelvei. Az igazság pedig az, hogy ezek az urak rendszerint a legnagyobb hipokraták [!] és ha semmi egyebet, de az ő hibájukat fel lehet róni ennek a kornak, melynek egy régi anekdota a legjobb jellemzője:
A cigány lopott a vásáron, s üldözőbe vették.
– Fogjátok meg – kiáltják az üldöző atyafiak.
– Fogjátok meg – kiáltja leghangosabban a cigány…
…Felesleges a mesét tovább mondani. Sok cigány van a mi moralistáink között! (Moralisták / Debreczeni Hírlap 1899. február 8.)

Folytatjuk