Az a vonulat, amelybe Szabó Vilmos festészete, grafikája és festőgrafikai életműve illeszkedik – Nagy Istvánnal kezdődik, aki a Szabó képeiben már elemeire, összetevőire, „alkatrészeire” széthullott, hajdan öntörvényű univerzumot: az erdélyi, de főként a székely falut a zuhanás előtti pillanatban, de még egyben, „egészben”, a maga belső monumentalitásában ragadta meg.

Amikor először találkoztam a bécsi képtárban Breughel és a 17.századi holland festészet varázslatos felülnézeti „elbeszélő költészetével” – hirtelen azt hittem, álmodom, és tulajdonképpen Csíkban vagy Ratosnya felé járok: ilyen lehetett a vidéki élet minálunk is, de akkor nem voltak festőink (csak fejedelmeink), akik megörökíthették volna a művészettörténet számára azt a világot, amelyet utoljára Orbán Balázs látott.

Aztán, mire megszülettek a székely festőiskola alapító mesterei: Nagy István, Márton Ferenc, Zsögödi Nagy Imre, az a közösségi társadalom, amely küldte őket, eresztékeiben meglazulva (meglazítva!), elindult a széthullás lejtőjén.

Breughelék a legboldogabb németalföldi korszak csúcsán, – a székely festőiskola mesterei a legboldogabb székely (erdélyi magyar?) korszak végnapjaiban gyűjtik művészi látásuk fókuszába a szülőföld fényeit.

S a következő nemzedék: Bordi András, Bene József, Incze István, Barabás István és mások már csak a nosztalgia és a mitizálás optikájával tekinthetnek – „vissza” a „csodálatos élet” (Szabó Dezső) helyszíneire és szereplőire

Szabó Vilmos a székely festőiskola következő és legnépesebb nemzedékének a tagja – például Sövér Elekkel, Gaál Andrással, Balázs Imrével, Plugor Sándorral, Márton Árpáddal, Sükösd Ferenccel, Simon Endrével és másokkal együtt. Nekik jutott a legkegyetlenebb, de drámaisága révén talán egyben művészileg legösztönzőbb feladat: a szembenézés a változtathatatlannal, az elszámolás, a felszámolás, a leltárkészítés és a „romlás virágainak” a megláttatása. Ki-ki maga választja/választotta ki a szerepét s alkata szerint teljesíti a rendező: a Történelem rendelkezéseit.

Mivel Szabó Vilmos a székely festőiskola szinte valamennyi erényét, jellegzetességét és hivatását örökölte (monumentalitás-érzék, titokfeltáró rajztudás, expresszív/expresszionista kifejező erő, alkotói felelősség), s mindezt egy kitűnő mester, a kolozsvári művészeti akadémia festészeti katedrájának utolsó magyar tanszékvezetője, a Németországban élő ,s egyfajta metafizikai-szürrealista szemléletet képviselő Tóth László pedagógiai irányításával kamatoztatta, már főiskolai tanulmányai alatt – így művészetével is több funkciót vállal és teljesít.

Mindenekelőtt megmarad realistának, de nem a látványvalóság törvényei (illetve éppen „törvénytelensége”, azaz kaotikussága) iránti tisztelete vezeti, tehát nem vész el a részletekben, hanem a Részt, a részletet (sokszor egyetlen tárgyat) emel/emeli az Egész rangjára. Ez a Rész vagy motívum, tehát a kép „tárgya” aztán önálló életbe kezd, autonóm sorsot él, hiszen maga az Idő ölt testet benne, ami a való világhoz mérten – időtlen, azaz végtelen. Mert végtelen és örök a természetre és az emberre bízott alkotóerő, amely mondjuk egy dagasztóteknő, a magyarbikali templom, a gyökereit a Földbe (a lélekbe) eresztő kereszt, egy almavirág, egy köszörű vagy a „szerelem örvényének” a formáját létrehozta.

Nem véletlen, hogy a monumentális festészeti szakon államvizsgázott. Mert, noha tudomásunk szerint egyetlen freskóra, szgraffitóra vagy mozaikfalra sem kapott rendelést, sem Zilahon, sem máshonnan, a 70-es évekbeli, hol konstruktivisztikus, hol szecessziósan „gömbölyített”, fekete-fehér „barlangrajzaitól” a tegnapi és mai pasztellkompozíciókig, tehát valamennyi műfajában azokat a hatalmas dimenziókat „gyömöszöli” 30×50-es, 50×70-es vagy még kisebb „Prokrusztész-ágyakba”, amelyek nem minden festő számára érzékelhetőek ebből a felpörgetett, elszédült világból. Ahogy azt már 1977-es Korunk Galéria-beli tárlata katalógusában mestere, Tóth László megfogalmazta: „A szerves és szervetlen világ kapcsolódásának, az ember és tárgy egymásra vetülésének képi megfogalmazása sorolja egységes gondolati rendbe műfajilag sokrétű tevékenységét. Legyen az olajfestmény vagy kisméretű tempera-tus vegyes technika ,fekete-fehér tusrajz vagy bármi, szándéka egyértelműen a jelenségek azon aspektusának láthatóvá tétele, melyet ugyan a Természet csak a „látóknak” tartogat, de felfogásunk szerint – elhivatott hozzányúlással – sokak ügyévé minősülhet.

Miután nem adatott meg számára, hogy valamely fontos erdélyi magyar középület (amiből egyébként is alig épült az elmúlt ötven év alatt) falain megszerkessze a maga kilátóit, pontosabban: a saját festői univerzumának legrejtettebb, mert csak a monumentalitás nagyléptékű „tér-képén” kivehető titkaiba való bepillantás ablakait – Szabó Vilmos azokat a ritka értékű faragott köveket menti át képeiben, amelyek egy másik, de már majdnem széthordott drága épület: a régi közösségi életforma és az erdélyi lélek romjaiból megmaradtak. Mondhatnánk: a „közös vagyont” magántulajdonként kezeli, próbálja újra összeszámolni, „Befektetni”, s ezáltal táplál új energiát, új varázserőt a maguk helyén funkciójukat vesztett „bontott anyagokba”.

Mint köztudott: a festészet az öregkor művészete. Amikor tehát a hatvan éves Szabó Vilmost köszöntjük, még nem a visszapillantás, hanem a várakozás izgalmával mélyedünk abba a kutatóárokba, ahonnan festői javait felszínre hozza: hiszen, ellentétben a régésszel, Ő mennél mélyebbre ás, nem a fejletlenebb, „primitívebb rétegeket érinti, hanem éppenséggel egyre sokrétűbb, mind inkább többértelmű és eszközeiben mind finomabbra, áttetszőbbé cizellált vizuális üzeneteket közvetít felénk.