Az útkereszteződési hatalmas bank üres kirakatát élénk színű, táncos figurák fedik. Munkából jövet bambán átalszom az unalmas Tabánt; a Horváth-kertnél lekoppan a szemem; csak a pesti Pilinszky-kávéház keserű aromájára térek magamhoz, és leszállok a kereszteződésnél, de lankadt figyelmemet felajzza a Rorschach-teszt szerűen elnagyolt, domborító, tarka figurák sora. Félálomban is felismerem, hogy ugyanaz a kéz tervezte őket, amely az önkiszolgálóban kapható pászka csomagolópapírját. „Egy falat egészség” –– mondja a pászka –– ; „Ne cipeld nehéz garasaidat” –– mondja a bank ––, „tedd le őket, méghozzá az ÉN asztalomra, mert ÉN vagyok a legközelebb hozzád”.

Nem tudom, mi a jelentősége ennek az észrevételnek. Talán az, hogy már négy-öt éves koromban is szerettem eltérő könyvekben felfedezni az azonos illusztrációkat.

–– Né! Ugyanaz –– ugyanaz…! Formák –– szoktam mondani a felnőtteknek. Vagyis egyformák.

Budapest, 2010. XII. 30.