Hetedik este.

«Ma szép mesét fogsz hallani,» mondá az óra vasárnap este, «egy olyan mesét, melyet a nagymama beszélt el kis unokáinak. Magam is elmulattam rajta, a villiknek arra az édes dalaira emlékeztetett, melyet Boldogság utolsó látogatásakor énekeltek.» Tik-tak. Egyszer este Flóra mamája ismét szinházba ment s a kis Flórának vendégei voltak. Kis barna és szőke fürtös lánykák és fiúk voltak, kik vígan és boldogan játszottak és ugráltak a szobában. A nagymama az asztalnál ült és imakönyvéből olvasott. Midőn már beesteledett, letevé a könyvet, a gyermekeket maga körül gyűjté s beszélt nekik szép meséket a kis Jézuskáról, a jó Istenről s végre az év négy korszakáról is. Egyszerre Flórácska, ki a nagymama térdein ült, kiváncsian kérdezé, miképen történt az, hogy négy korszaka lőn az évnek?
«Azt is a jó Istenke rendezte-e így el?» kérdé, nagy kék szemeivel a nagymamára bámulva. Az elmosolyodott, s szelíden kebelére vonta a gyermeket, halk hangon mondá: «Én erről egy mesét tudok kicsikéim, ha jól viselitek magatokat, elmondom.»
A kicsinyek jobban odasimultak hozzá s fejeiket összedugták, úgy hogy a szőke és barna fürtök elvegyültek egymással, ő pedig kedves csengő hangján mesélni kezdett:
«Midőn Isten megteremté a világot, az olyan üde és szép volt. Az egész föld viruló kert vala, csupa öröm s boldogság tanyázott benne. Minden oly friss volt, oly életvidor, oly fiatal. De a jó Isten ellebegve a világon, meggondolá, hogy bizony a pompás föld, örökös virulásában nagyon is szép az ember, e mulandó lény számára, s hogy környezetének bámulásában, a külsőségek élvezetében, önmagát, belsejét, fogja elhanyagolni és elfelejteni. Pedig azért kár lett volna. Isten minden szívbe egy paradicsomot ültete, mely szebb a földinél, szebb az éginél, csak fel kell találni. – Előhívta négy legkedvesebb angyalát, melyek külsejükben úgy, mint jellemükben és szokásaikban lényegesen különböztek egymástól.
Az első fürtös kis fiú volt, oly gömbölyű piros orczácskákkal, melyek mintául szolgálhattak az első almának. Nevetése kedves, gyermekded volt, s piczi szájának beszédje kedvesebben hangzott a madarak csiripolásánál. Ezt Tavasznak hivták.
A második szép fiatal ember volt. Alakja nyúlánk, szép göndör haja ragyogó fürtökben kör­nye­zé napbarnított arczát, szemei vad, égő sugarakat lövelltek, duzzadt piros ajkai mosolyogtak s egész lénye szilaj, féktelen, de hatalmas jellemet árult el. Ennek neve Nyár volt.
A harmadik a férfikor, már hanyatló, de még erőteljes korszakában állt. Széles vállára omlott már őszülő haja, feje büszke, homloka hófehér, gondolatterhes volt s parancsoló tekintete még ifjú lánggal és fénynyel égett. Ezt Ősznek nevezték.
A negyedik fehérhajú agg volt, mint én. Szemeiből kihalt a láng, keze jéghideg és reszketeg, arcza barázdás volt. Ezt Télnek nevezték.
Isten e négy angyalra bízta a világot, négy korszakra osztá az évet és megparancsolá, hogy mindegyik a maga idején kormányozza azt, jelleme, akarata és hajlamai szerint.
Minden jól folyt egy ideig, de az angyalok sehogy sem tudtak megegyezni a virágok fel­osztásában s ezért Istenhez lebegtek fel tanácsot kérni.
Isten egy csokrot kötött a föld minden virágából s odanyújtá azt az angyaloknak, hogy válaszszanak.
A Tavasz először nyúlt a csokorhoz, de mivel a nagyobb virágok nem fértek piczi markába, csak kicsinyeket húzott ki.
Hanem azért szépek voltak azok, frissek és virulók s kicsinységük még növelé bájaikat. – Kezében tartá a hóvirágot, az illatos ibolyát, a hímes gyöngyvirágot, az égkék nefelejcset s azok mind szebbekké, virulóbbakká lőnek, midőn a Tavasz lehellete érinté kelyheiket.
Ekkor a Nyár terjeszté ki kezét és először is kihúzá a rózsát. Kezében tartá a virágok királynőjét, mely hangosan dobogó szivére hajtá le bűbájos, piruló kelyhét. Kihúzá a bársonyruhás szegfűt, a jázmint, a liliomot, az azurkék harangvirágot, s mind fényesen, pompásan nyiták ki telided, színgazdag kelyhöket, ittasan felszíva a szép szemek égető sugarát.
Midőn az Ősz megfogá a friss virágokat, azoknak legnagyobb része lehullatá viruló szirmait, csak a georgina, az aszter és az őszike maradtak épen, elvesztve legfőbb értéküket – az illatot.
Most már csak a Tél volt hátra… Lassan közeledett a csokorhoz, de midőn jeges kezei érinték a friss virágokat, azok fonnyadtan hajták le kelyheiket – és jéggé váltak. Ezek a jégvirágok, melyek a fák ágain csillognak a téli nap fényében, mintha kristályból lennének.»
A nagymama elhallgatott. Aztán egymásután megcsókolta a gyermekeket s lefektette őket.
Midőn magában volt, kezét szivére tevé s lassú hangon, lágyan suttogá, utolsó együttlétükre gondolva: «De midőn fagyos kezei érinték a ragyogó virágokat, azok fonnyadtan hajták le kelyheiket – és jéggé váltak.» Tik-tak.
«S mit jelentsen ez?» kérdém kiváncsian az órát.
«Azt te nem értheted meg,» felelé. «Szived telve van boldogsággal, üdvvel, s csak akkor érti meg a virág, hogy mi a hervadás, ha önmaga is hervadozni kezd.» Tik-tak.

(Befejezése következik)