Ülök a vonaton valahol Pest és Szolnok között. Purpárlé a velem szemben elhelyezkedő úrral. Mondja nekem: tetszik ám neki, ahogy beszélek, olyan érdekesen ejtem a szavakat. Születésemkor Magyarországnak mely táján írták be nevemet az anyakönyvbe? Mondom neki: nem Magyarországon, hanem Székelyföldön történt az eset. Homlokát ráncolja, töpreng, mondja nekem: mintha már hallott volna eme helyről, pontosan hol is található? Nem kapom fel a vizet, volt már szerencsém ilyenhez. Türelmesen magyarázom: Erdélyben, Romániában. Arca felderül, végre helyére tudja rakni a dolgokat, mondja nekem: aha, szóval román vagyok.
Helyben vagyunk. Magyarországon megforduló erdélyi és moldvai magyarok szokták ezt kapni szíveslátás-csatolmányként. Többnyire indulatba is jönnek tőle rendesen, talán nem kéne. Igaz, több mint kellemetlen, ha ennyire nincs fogalma magyarnak a magyarról, de azt is nézni kell, ki mondja. Betonfejűnek nevezném. A tudatlanság nem bűn, de hogy az internet meg a sok újság, rádió- és tévécsatorna mellett (arra nem fogadnék, hogy könyveket is olvas) sem szivárgott a fejébe némi információ a határon túli magyarokról, az csak úgy lehetséges, ha beton van neki a koponyacsontján belül. Elmúlt kormányzatok pallérai előszeretettel öntöttek a fejekbe betont.
Betont repesztgetni nem olyan egyszerű. Egyszer már próbáltam elmagyarázni egy ilyennek, hogy merre található a Székelyföld, s hogyan kerültek Romániába magyarok úgy, hogy el sem mozdultak a szülőföldjükről. Beszéltem neki erdélyi történelemről, első világháborút lezáró dolgokról, nem túl nagy sikerrel. Úgy láttam, nem is nagyon érdekelte.
Hosszú, zavaros, fölöslegesen bonyolult mentegetőzésnek vélte, mely arról szól, hogy holmi magyarok, akik valami gyanús körülmények miatt már nem is magyarok, valahogy mégis azt szeretnék, hogy magyaroknak tartsák őket.
Érthetetlen az egész, és erősen obskúrus. Juszt sem értette, hogy a történelem az obskúrus és érthetetlen, valamint zavaros és fölöslegesen bonyolított. Továbbá pedig, hogy mentegetőzik a fene.
Mostani betonfejűmmel másként járok el. Kérdem tőle: ő hová valósi? Mondja nekem: Szolnokon született, de már régóta Pesten él, a VI. kerületben, Terézvárosban. Mondom neki: jó, akkor most próbálja meg elképzelni, miszerint holnap reggel arra ébred, hogy a Terézvárost Romániához csatolták. De amúgy istenigazából: román nyelvű utcanévtáblák, román nyelvű ügyintézés a hivatalokban, románul beszélő rendőr, meg minden egyéb, ami ezzel jár. Az Oktogon közepén egy bazi nagy ortodox bazilika terpeszkedik, s ha át akar kelni a Király utca túloldalára, az Erzsébetvárosba, akkor határőr kéri a személyijét vagy útlevelét.
Betonfejűm tátott szájjal hallgatja rémtörténetemet, majd összeszedi magát és tétova mosoly kíséretében mondja nekem: de hát ez rémálom, ilyen nincs! Lelkesen helyeselek neki: milyen igaz! Borzasztóan örülök, hogy végre egyetértünk. Hát persze hogy rémálom, hát persze hogy nincs ilyen! Nagyapáink és dédapáink is hajszálra ezt mondtá Erdélyben 1918 végén meg 1919 elején, aztán mégsem tudtak felébredni az álomból, kiderült, mégiscsak van ilyen.
Mondom neki: folytassuk, ha már ilyen jól belejöttünk. Most azt próbálja meg elképzelni, hogy átment a Király utca egyik oldaláról a másikra, és ezzel megérkezett Magyarországra. Nem olyan nagy dolog ma már, uniós tagország Románia is, kicsit várakozik az utcasarkon a zebránál, s a határőr hamarosan sort kerít rá, csak legyen kézügyben a személyije vagy az útlevele. De ne lepődjön meg, ha megérkezvén Erzsébetvárosba, ott kicsit felszusszanván, egy atyafi váratlanul lerománozza, és melegen ajánlja, hogy térjen vissza iziben oda, ahonnan jött: Románia kies
tartományába, Terézvárosba.
Betonfejűm csendes borzadállyal mered rám. Majd mondja nekem: egy echte magyart nem lehet lerománozni, ő pedig echte magyar. Mondom neki: ujjé, a számból vette ki a szót, hogy mi milyen egyformán gondolkodunk! Hát persze, hogy nem lehet csak úgy lerománozni egy magyart, hát akkor ön miért teszi? Még ha Székelyföldön nem is echte, csak ízig-vérig magyarok élnek.
Betonfejűm morcosan ráncolja homlokát, kicsit zavarodottforma. Netánha repedés támadott volna a betonban, bárha csak hajszálnyi is.

Forrás: litera.hu