Úgy estefelé, mikor beállt az alkony, s a hűvös szél tagadja a tavaszt, valami mámorba ringató illatfelhő száll végig a poros utcákon.
Nyílik az orgona!…
Az orgona, a május és a szerelem virága.
Úgy elkábít, úgy elszédít, mintha maga volna a virágos múlt, az illatos emlék.
Az orgona a múlt virága, hiszen azért a szerelemé is. Mert a szerelem is a múlté.
Óh, én már kezdem hinni, hogy a szerelmet az emlékezés teremtette meg. A szerelem a múlt ragyogása, de szerelem nem létezik, csak a poéták találták ki.
Mi az a szerelem?
Egy erős érzés, melyet a múlt fénye ragyog be, s melyet maga a múlt teremtett.
Valaha láttunk egy édes leányarcot. Akkor még nem tudtuk, hogy az arc festéktől piros.
Valahol találtunk egy szívet, mely a mi bolond poéta lelkünket megérteni látszott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak tettetés.
Valaha verseket írtunk egy szép leányhoz. Akkor még csak elhitettük magunkkal a szerelmet!…
Azután teltek az évek. A nyomorult emberek hitvány pimaszsága megutáltatta velünk a jelent. Megkoptunk. Megundorodtunk a jelentől, az élettől – magunktól.
És mivel gyávák vagyunk öngyilkosok lenni, más enyhülést keresünk. Belekapaszkodunk a múltba, s érezzük a szerelmet. Elhitetjük magunkkal, hogy az az édes arc az ártatlanság glóriájától ragyogott. Hogy az a dobogó szív megértette a mi lelkünket. Hogy azok a versek, amelyeket akkor írtunk, az igazi szerelem himnuszai voltak.
Így leszünk szerelmesek, ez a szerelem!
Édes, mámorító orgonavirág, légy ezerszer áldva. Elhitetted velem, hogy valaha még én is szerelmes voltam! (Nyílik az orgona / Debreczen 1899. május 2.)

Folytatjuk

Idill a budapesti (II.ker.) Ady Endre utcában, 1929 * Fotó Fortepan.hu