Ibrányi, a kalandor

Voltak közöttük mindenfélék. Jurátusok, parasztok, felszabadult jobbágyok, polgárok és mesteremberek, katonák és papok, színészek és kóborló szegénylegények. Voltak köztük magyarok és székelyek, bácskai szerbek és bánáti svábok, meg bolgárok, meg bécsi diákok, a halálfejes légióból. Még olasz is akadt, a Don Miguel és Zanoni ezredekből. Sokan még egymás nyelvét is alig értették. Mégis: így együtt honvédek voltak, a szabadság katonái. És ez a szó úgy kovácsolta össze őket, mint Lüdersz tábornok tábori kovácsai, akik csuklóikra verték a forró vasat, válogatás nélkül.
Voltak köztük huszárok és gyalogosok, tüzérek és utászok, árkászok és hidászok, közlegények és őrnagyok, kapitányok és mérnökkari tisztek. Most megszűnt a rang és fegyvernem: megvasalt foglyok mindannyian: emberek.
Barátkoztak. A dicsőséges tavaszi hadjáratról beszéltek, meg a szomorú temesvári és fehéregyházi csatákról. A kormányzóról és a fővezérekről, a márciusi napokról és szerelmeikről. Akadtak fiatal gyerekek, akik még a szülői házról beszéltek, mások kedves állataikról, olvasmányaikról vagy kalandjaikról. Csoportok verődtek össze kisebb közösségekbe, és sokféle mondanivalójuk közös kísérete, a lánccsörgés és a kozáknagajkák csattogása egy nagy közösségbe is összehozta őket. Így mentek előre az árnyas völgyek vízmosásai között, meredek sziklafalak visszhangjában, poros országutakon, perzselő napsütés tikkadt szomjában, sokszor halálos csüggedésben, néha felfrissülve egy-egy pihenő után, amikor a kozákok megengedték, hogy forrásvíznél, patakparton vagy patak vizével oltsák kínzó szomjukat, valami silány ételnek nevezett kotyvalékot bekapva sebtében.
Volt a foglyok között egy Ibrányi Kázmér nevű is, aki mókáival vidította fel fogolytársait, sőt néha a kísérő kozákokat is megnevettette. Miután ő lesz történetünk hőse, szeretnék róla röviden elmondani annyit, amennyit sikerült megtudnom előéletéről.
Elsősorban azt kell megemlítenem, hogy már pápai diák korában mind osztálytársainak, mind a nőknek kedvence volt. A büszke és dacos Petrovics Sándor, aki majdan Petőfire magyarosítja nevét, a galambepéjű Jókai Móric, a csapongó kedélyű Petrics Soma nemcsak azért kedvelték, mert gerlebúgást, kakaskukorékolást, vércsevíjjogást, fülemülecsattogást, békakuruttyolást, borjúbőgést és egyéb állati hangot egyformán jól tudott utánozni. Nemcsak azért, mert a professzorokat valóságos színészi rátermettséggel figurázta ki, utánozva hangjukat, beszédmódjukat, szavajárásukat, mozdulataikat, sőt tekintetüket is. De emellett ügyesen rajzolt, verseket rögtönzött, sőt elbeszéléseket is, amelyeket sohasem írt le, csak úgy elmondotta baráti körben, egy-két pohár karcos mellett. Ezenfelül még jó fiúnak is ismerték, ki a bajba jutott barátot leleményes eszközökkel is kisegítette. Meleg, barna szeméből pedig vidámság csillogott. De tekintetét is változtatni tudta, ezzel hatott a varrólányokra, a cirkuszi műlovarnőkre, a vándor színjátszótársulatok drámai szendéire, a Fehér Bárány pincérlányaira. Tudott epedőn nézni, szenvelgőn és ábrándosan, tüzes szenvedéllyel és komor méltósággal, mikor hogy kellett. A hangját is eszerint változtatta, nemkülönben mondanivalóját, beszédmodorát is. Osztálytársai irigyelték sikereit.
Kérték, tanítsa meg őket az udvarlás művészetére, az ars amandira. A nyurga, kamasz Kázmér ilyenkor csak nevetett, a garabonciás nevetésével.
– Fiúk, ezt nem lehet tanulni. Ez nem matézis, fizika, classica philologia, poetica. Ennek nincsenek szabályai, és ha mégis volnának, alkalmazásuk mindig visszafelé sül el. Hiszen nincs egyforma nő, amint nincs két egyforma virág sem. Aztán ne gondoljátok, hogy talán valami nagyon epekednek értem. Szórakoznak, ennyi az egész. Mert a nők mindent meg tudnak bocsátani, még a legnagyobb aljasságot is, csak azt nem, ha untatja őket valaki.
Hogy osztálytársai irigykedtek rá titkon, ez még nem lett volna baj. De irigykedtek tanárai is. Ezért több dorgatórium után megtartották felette a consilium abeundit. A professzori kar határozata úgy szólott, hogy Ibrányi Kázmér elcsapatik a kollégium kötelékéből a város közerkölcseit megbotránkoztató erkölcstelen életmódja miatt.
Kázmér megjátszotta ugyan a bűnbánót, amikor kihirdették az egész classis jelenlétében a szigorú ítéletet. De azért nem vette túlságosan szívére a dolgot. A városban időző Szeremley-féle színjátszótársulat éppen indulófélben volt. Hősszerelmesét a Csutora vendéglő ivójában úgy megbicskázta egy mészároslegény, hogy életben maradásához kevés reményt fűztek az orvostudorok. Így Kázmér éppen kapóra jött. A társulat következő állomáshelyén már ő játszotta Rómeót és meglehetős sikerrel. Egy sonkát és két szál tekintélyes hosszúságú füstölt kolbászt dobtak fel neki a színpadra Thália lelkes tisztelői.

Következik: Kacskaringós utak

Előzmények: 1. rész,