Augusztus 23-ára terveztem a mosást. Miért pont akkorra? Kit, mit kell emlékeztetnem ezzel a provokációszámba menő gesztussal, mire? Ezek a könyvek a nagy áradáskor kerültek víz alá, sokat el kellett dobni, mert többé nem lehetett kinyitni, miután megszárítottam a nem napos, annál szellősebb fészerben. Még a gondolat sem marad meg, mert lám, az iszap megsemmisíti, olyan lesz, mint egy feltörhetetlen betonszarkofág. A nagyját, persze már akkor kimostam, amit lehetett, de most, tizenkét év teltén is ha kinyitom, némelyik kötésének redőiben, bordáinak két oldalán ott aljasul a vékony iszapcsík. Langyos, vegyszertelen vízzel mosom, öblögetem, jó lenne egy kis gombaölő is, mert egy-egy lapon lilás-rózsaszínes foltok jelentek meg. Két vagy három lépésből ez is megoldható lenne. És ragasztok, levált fedőlapot, szakadt védőborítót, az eredeti kötéséből kicsúszott nyomdai ívet. Harmadik napja dolgozom és még nincs vége. A restaurálás, mit mondjak, nem szakszerű. Ez a ragasztó egyenesen tiltott, szakember mondta, savassága előbb vagy utóbb tönkreteszi a papírt magát, a könyv idővel összeomlik. Csak addig tartson ki, míg nekem kell forgatnom, a többi úgysem számít; ne nálam semmisüljön meg, ami így vagy úgy harminc-, negyven- vagy ötvenéves. Dehogyis, ötezer! Lásd: Mezopotámia tárgyi emlékei, színes albumkiadás, egészen jó minőség. És mit szólsz ahhoz, hogy a könyvnek szaga van. Illata, mint a bornak, nőnek. Vagy bűze, mint a félelemnek. Szagolj csak bele az Ezeregyéjszakába. Szegfűszeg, fahéj. Homérosz: babérillat és az isteni hitványság nadragulyabűze. Krúdy Szindbádja: a létezés magyar szecessziójának szagorgiái. Ha netán megvakulok, mint Ödipusz, akkor is csaknem teljes biztonsággal eligazodom ebben a könyvtárban. Méliusz mester műveit, a Sors és jelképet és a Kávéház-sorozatot én most megmentettem, az utókor – ha van ilyen – úgy tesz, mintha soha nem is létezett volna. Se mű, se mester. A mai irodalmat pedig (szerencsémre? bosszúságomra?) lemosni sem kell, a szürke kétezerötszáz árnyalatát. Nem iszaposak. Semmilyenek. Csupa irónia, hogy ami a szememben érték, az sározódott be, minden emberi igazság és etika groteszk karikatúrájaként.
Ebben a drámai pillanatban megjelenik az x, y vagy ki tudja, melyik utolsó betűvel kódolt mai nemzedék. Mit csinálsz, kérdezi, áttörve önnön közönye nem vékony falát. Látod. Nem is tudtam eddig, hogy a könyveket mosogatni kell. Noé után most már harmadszor, mondom, mert eszembe jut az 1970-es árvíz, ami a Küküllőt is megvadította. Mondjam vagy sem, mert még ráérek: neked is jók lesznek. Nekem aztán nem, válaszolja, és rájövök, ugyanúgy állunk, mint azzal a vatelines gyapjúszövet télikabáttal, amit én örököltem, és amit minden korábbi nemzedék örökölhetett az előzőtől, mióta kabát a kabát, de pont nálam, illetve velem szakad meg a lánc folytonossága. Én vagyok, a közeljövőből ítélve pedig voltam a legutolsó gazdája, holott még csaknem egészen új, annyira vigyáztunk rá.