Három év kihagyással újabb (a második) kötettel* folytatódik Koszta István 2014 tavaszán beígért könyvsorozata, amely az idei marosvásárhelyi könyvvásárra jelent meg s immár azt a közös címet viszi tovább, hogy „Erdély a nagy háborúban”. Fogadjuk hát el, hogy a monumentális dokumentum-gyűjtemény és -értelmezés a későbbiekben ezen a vonalon fut majd tovább.
Elvégre mindkét eddig megjelent kötetben erről van szó: a Monarchia részeként „működő” Erdélyről, és arról, hogy a nagy háborúban mekkora terhek hárultak rá; egyáltalán nem csoda, hogy a benne lakók a későbbiekben egyre kevésbé tudtak mind magukért, mind másokért is helytállni.
Miközben az első kötet (A sors kereke a végzetre forog? 1914 – Sodrásban) mindenek előtt annak jár utána, levéltárakban és könyvtárakban, dokumentumokban és emlékiratokban, bizalmas feljegyzésekben kutatva, hogy miként sodródott Erdély a Nagy Háborúba, a folytatásban a hangsúly mindinkább áttevődik arra, hogy e soknemzetiségű, sajátos országrész – régió? – miként válhatott pár év leforgása alatt feledhetetlen, súlyos háborús veszteségévé az egész magyarságnak.
Az eddig megjelent két kötetből eleve kiolvasható az a határozott szándék, hogy a felgyülemlett anyag hatása alatt a szerző menet közben alakít eredeti elképzelésein, akár egyetlen köteten belül is, mint ahogy a második könyv esetében történt. Lelassult az emlékezés üteme, a hadtörténeti szemlélet mellett szerephez jutott a diplomáciai, a gazdasági viszonyok mélyebb vizsgálata, a háborús sajtó és propaganda manipulációs tevékenységének értelmezése.
A most megjelent könyv kezdő fejezetei azokat a katonai döntéseket és hadászati eseményeket tárják a mai olvasó elé, melyekből egyértelműen kitetszik: a monarchiabeli hatóságok – fatális tévedésben! – eleve sérthetetlennek vélték a Kárpátokkal körülvett Erdélyt, egy korábbi osztrák-magyar-román titkos egyezményre alapozva, s úgy gondolták, hogy katonai erejének elvonásával egyúttal jótékonyan befolyásolják mind a szerbiai, mind a későbbi ukrajnai (galíciai) hadműveleteket. Dokumentumok, hadi jelentések, visszaemlékezések, frontnaplók, levelek stb. segítségével a szerző érzékelteti azt a mind jobban kapkodó zűrzavart, mely a Monarchia hadvezetésének különböző szintjein eluralkodott, s amely következtében nem csupán olyan fatális tévedésekre került sor, mint saját csapatok időnkénti összetévesztése az ellenséggel és sajnálatos megsemmisítése, hanem akár a hírhedt besztercei megfutamodásra is, amikor egy rémhír – miszerint Besztercét azonnali orosz invázió fenyegeti – gyors elterjedése folytán a civil rend mellett a katonai rend is megbomlott és majdhogy nem katasztrofális következményekkel járt egy egész országrész életében, nem beszélve a hadi helyzet alakulásáról.
A Beszterce futása című fejezet jelenti egyúttal a tényleges fordulatot Koszta István vállalkozásának második kötetében.
Erénye ugyanis a könyvnek, hogy bizonyító anyaga a hadi feljegyzésekről mind jobban áttevődik a levéltárakban és másutt lappangó naplóföljegyzésekre, az események mikroszkopikus vizsgálatára, a „részben az egész” szemléletre, és ez az írói stílust is közvetlenebbé, emészthetőbbé teszi. Magyarán: a könyv, a bemutatott események sodrában egyre látványosabban válik olvasmányossá, közérdekűvé. Természetes, hogy a harctéri események tragikuma mellett „eltörpülnek” a hátországbeli „apró-cseprő” nehézségek, mint amilyen az élelmiszer-ellátásban bevezetett, törvények által szabályozott hadikommunisztikus megszorítások már-már beláthatatlan rendszere, a fejadagok, az élelmiszerjegyek bevezetése, az olyan fiskális csalafintaságok kiötlése, mint például az ünnepi jókívánságok, üdvözlőkártyák tömeges, egész országot átfogó „megváltása” és az így befolyó összegeknek a háború okozta sebek begyógyítására való „eltérítése”. Ízelítőt kapunk ugyanakkor abból az erőteljesen merkantil gondolkodásmódból, amivel ezeket az intézkedéseket megindokolják, alátámasztják és széles körben elfogadtatják! Íme: 

„Gondtól terhes, súlyos időkben úgy sincs semmi értelme a sztereotip b. u. é. k. betűknek; de meg a sok irkafirkálástól is megmenekednénk, ha az újévi üdvözlések megváltására elhatároznók magunkat. S hogy erre, kivétel nélkül mindenki el is határozza magát, ezt nagyon könnyű lesz elérni abban az esetben, ha az újságok néhány buzdító szóval ajánlják e felkarolásra érdemes ügyet olvasóinknak. Közönségünk nem fog habozni, hogy ezt a buzdítást kövesse. Nem, különösen azért, mert senkitől nem kérünk többet egyetlen fillérrel sem annál, mint amit új évi üdvözlésekre elkölteni szokott.”

Jellemző példa a fent említettekre az a folyamat is, ahogyan a szűkös gabonakészletek ellensúlyozására időről időre központilag-törvényileg változtatnak a háborús kenyér összetételén, rontják annak minőségét, növelvén a kenyéridegen anyagok adagolásának kötelező arányát. Különösen időszerű, advent hónapja lévén, a Karácsony a Kárpátokban című fejezete a könyvnek, amelyben több katonanaplóból összeállított mozaik nyújt képet a lövészárkokban töltött szenteste sajátos ünnepélyességéről. Ez volt a Nagy Háború első karácsonya, s annak ellenére, hogy a nyári hadüzenetkor még minden vonalon gyors őszi hazatérést emlegettek, a háborúba sodort ország katonatársadalma még azután is jó pár karácsonyt töltött kényszerű veszedelemben, nyomorban és embertelen fogolytábori vagy kórházi viszonyok között. Az egyik szerzője tételszerűen leírja, mi mindent kaptak karácsonyi bátorításul a megostromolt vidék hálás lakosaitól:

„A csomagban volt: 2 deci rum, egy szilvaízes kifli, 1 kis darab kalács, 1 fél kenyér, Kisseli-fajta, 2 darab kis kolbász, 1 darab csokoládé, 2 alma, 5 dió, kis cukor, persze ez szétszóródva és 20 darab cigaretta – most már volt mit ennünk. De amidőn ettünk, mindig eszembe jutott az, aki ezen ajándékért áldozatul esett, azoknak már nem kell többé enni, s akinek esetleg később kelleni fog enni, az most nem ehetik, mert nagyon beteg, vagy nem jut hozzá. Karácsony lévén, délben pityókás gulyást főzött az egyik kolléga, este meg én teát főztem, megittuk, és minden percben várjuk a parancsot az indulásra. Aludni nem tudok, e sorokat is éjjel háromnegyed 12-kor írom” – áll Deák Ferenc 41 éves, hét gyermekes kolozsvári asztalos első világháborús hányattatásairól írott naplójában.

Balogh Rudolf fotója

A könyvben többször is szóba kerül az Erdély – s általa természetesen a Monarchia – biztonságának veszélyeztetettsége amiatt, hogy a déli szomszéd Románia óvakodott nyíltan valamely háborús tábor oldalán elkötelezni magát. A szerző kitér azokra a politika által nem egyszer eltorzított kereskedelmi játszmákra, melyek főként a gabonapiacon a román királyság és a monarchia között folytak, mindenek előtt azért, mivel az 1914-15-ös bő romániai gabonatermés okozta felesleg kedvezőtlenül alakította a románok raktározási lehetőségeit – minden áron szükségük volt a piacra, bármelyik oldalról legyen is szó! Fény derül arra is, hogy egyes román politikusok, a határ mindkét oldalán, a nemzeti küzdelmek eszközévé próbálták alacsonyítani a gazdasági kapcsolatokat és szükségleteket, politikai fegyvert kovácsolva a mindenkit sújtó háborús ínségből.
Széles tablóját kapjuk a háborúba sodródó Románia fenyegetései okozta erdélyi feszültségnek, illetve egyidejűleg a monarchiabeli politikusok szűklátókörűségének; mindezek együttesen tették lehetővé, hogy a hosszas hezitálások és számítások után 1916 augusztusában elinditott román támadás meglepetésszerű váratlansággal érje Erdély keleti részének lakosságát, fejveszett menekülést idézve elő a nyugati tartományok irányába, gyakorlatilag polgári védelem és lakosság nélkül hagyva összefüggő településcsoportokat, szűkebb tájegységeket. Miután tájékozódhatunk – az Erdély határbiztosítása és védelme című fejezetből -, mennyire alárendelte magát a magyar-osztrák hadsereg a német hadi érdekeknek, gyakorlatilag fedezetlenül hagyva az erdélyi színtért, ráadásul egymásnak ellentmondó intézkedésekkel és utasításokkal bénítva meg a helybeliek döntéseit vészhelyzetben, Koszta István könyvsorozatának második kötete a Földindulással, az erdélyi betörés hónapjaival zárul.
A most megjelent műből lépésről lépésre kitetszik, hogy bár az 1916-os román döntés már a háború kezdetekor „benne volt a levegőben”, de amíg nyíltan kimondásra került, két ellentmondásos háborús esztendő váltakozó erőviszonyai, alakuló érdekhálói késleltették a nyilvánvaló döntést, amelynek célját a román politika ekként fogalmazta meg (Constantin Diamandi politikus emlékirataiban rögzített gondolataival): „Oktalanság volt azt hinni, hogy Románia semleges maradhat egy olyan konfliktusban, amelyben egyértelműen a nemzetek önrendelkezési joga volt a tét. Világos volt számunkra tehát, hogy ábránd határaink újraszabása anélkül, hogy a háborúban katonailag részt vennénk. Minden szövetségesünk Románia együttműködését és a háborúba való bekapcsolódását kívánta. Számukra ezt volt a legfontosabb kérdés. Számunkra viszont a legfőbb kérdés az volt, hogy országunk jövőjét biztosítsuk.”

Másfelől, mind a magyar hadvezetés, mind a kormány ama bizonyosságba kapaszkodott, hogy az erdélyi románság zöme a magyar államhoz marad majd hűséges, hiszen „a románok tömeges jelentkezése az általános mozgósítás hívására (minden hivatalos hirdetményt román nyelven is kifüggesztettek, a román bakák trikolór kokárdával és nemzeti zászlókkal vonultak fel) minden várakozást felülmúlt. Tisza István „a monarchia nagy belpolitikai győzelmének”, a román értelmiségiek a dinasztia iránti feltétlen lojalitásnak vélte.”

Az első világháború eseményeinek alakulása, lefolyása sok illúzió elvesztésével járt valamennyi résztvevő számára. A benne lévők szemében, függetlenül attól, hogy ki lesz a győztes és ki a vesztes, olyan alagútnak tűnt, amelyből csak előre haladva lehetséges a fényre jutás. Ez a sok tényezős időzavar a Koszta István könyvsorozatának további dimenzióit is kötelezően átrajzolja, amíg eljutunk majd a kritikus pillanatig – a vesztes oldal kényszerű felvállalásáig. Kívánjuk, legyen türelme és ereje „végigharcolni” újra ezt a sokarcú világháborút. Jelen kötet legjobb, legpergőbb oldalai azok, melyek a korabeli lapok sajtóhíreiből és közleményeiből felkutatott, összegyűjtött és összeállított; egyfelől propagandisztikusan álságos, ugyanakkor önkéntelenül is őszinte mozaikképét kapjuk annak a gondolkodásmódnak, amely megpróbálta minden áron az egész nép áldozatos harcává avatni azt a háborút, a maga iszonyú terheivel együtt, amely mindvégig a mások malmára hajtotta a vizet.

Cseke Gábor

*A szerző kiadásában megjelent könyvet 2017. december 14-én délután 17 órakor mutatják be a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban.