egy pályatársnak

egyszer mindenkit kiutálnak
egyszer mindenkit megunnak
egyszer mindenki eldobható lesz
egyszer mindenki mindent abbahagy
rád gondolok kedves ellenfelem
akit sárguló irigységgel néztem
és összefacsarodik a szívem
ma is néznélek –
és értelek, tudlak és fájlak
veled is telt az életem –
színessé tetted te is
ellenfeled lehettem
jó volt a pofon, a rúgás
kellett a helyretétel
ingadozásom talaján
karó voltál a szél ellen
hogy el ne seperjen idő előtt
te voltál sokszor a cövek
amihez kipányváztam magam
most eltűnő arcod nézem a fészen
ritka megnyilvánulásodat
átérzem fájdalmad egészen
már nem irigykedünk
kinek kit-mit hoz a sors, az élet
de ezt is csak az értheti
aki már itt tart, s immár késő
bölcsnek, tudósnak látszani –
nézi bennem fiatalságom
a hajlott hátú öregkort
hallom legyinteni a bohót
mit neki énöregkorom
még fiatal, örökké tart ez
gondolom, s halvány képem sincs
arról, aki sietve jövök
meghajolt derékkal, görnyedőn –
szerettem volna úgy megírni
ezt az egész eltűnést innen
hogy értse, akit még nem érint
de öregségét utoléri tüstént
ám erre képességünk nincs
a kincset lassan fogyasztjuk
csak a végén látjuk meg mind
a pohár fenekén mi aludt

2017-12-11