Nászta Katalin: Az én Betlehemesem
(Ádám Gyula betlehemes fotóalbumának margójára)
Bevallom, nem írnék erről, ha nem hívták volna fel rá a figyelmem. Pedig aktuális, most az egész keresztény vagy keresztyén világ ezzel foglalkozik, erre emlékezik. Ádám Gyula képein keresztül érintett meg az esemény.
Hagyományőrzés, vidéki misztériumjáték, népi szokásrendszer tartozéka – mind olyan címkék jelentek meg bennem, amik eddig közömbösen hagytak.
Üdvez légy, Jézus, pásztorok pásztora – Ádám Gyula Betlehemese. A szerző megindító fotóival és egy betlehemes játékváltozattal kiadott könyv valóban különleges. Már csak attól is, hogy elgondolkodtatott.
Nem hiszem, hogy a profán (világi, nem egyházi) ember látna valami egyebet is ebben a szokásban, mint egy eltűnőben lévő hagyományt, amit már csak azért is jó feleleveníteni, megőrizni, hogy a népet valahogyan összefogná…
Elmennek a legények, leányok, így karácsony táján, amikor a kisjézus születni szokott, bekopognak minden házba, és ahol jó szívvel fogadják őket, eljátsszák, eltáncolják, eléneklik nekik a – mit is?
Mi ez a történet?
Láttam már ilyet, nem sűrűn, mert nem olyan helyen éltem, de mindig az ódon, múltbeli hiedelmek felejtendő kategóriájába soroltam őket. A sok körítés, a jelmezek, a hangoskodás – nem illett össze bennem semmiképp a karácsonyvárás intim, misztikus hangulatával. De ez is, az is valami nagyon régit, nagyom messzit, nem igazit, csak mesét jelentett. Mit volt képes produkálni emberek agyában a hitetlen, istentagadó rendszer!
… ”, így aztán csak egy részletet mutattak be, kedvcsinálóként, s közben elmondták azt is, hogy annak idején, még az ötvenes években kik voltak a faluban az utolsó betlehemezők. – S ahogy mondtuk a neveket, mindenki ráismert valaki közelire – mondja Antal Imre. – Olyan volt akkor a templom, mint a csillagos ég, úgy ragyogott az örömkönnytől az emberek szeme! …”
A fenti idézet a most megjelent könyvből való, Antal Imre csobotfalvi tanár emlékezik a betlehemes játékokra, kántálásokra, a falut végig járásokra. Ő kísérte, s kíséri állandó jelleggel ma is a legényeket, leányokat, akik a játékot bemutatják. S nem mellesleg gyűjtenek is különböző karitatív, vagy templomi szolgálatra. Ez az idézet nekem is könnyet csalt a szemembe. Annak ellenére, hogy idegen tőlem ez a szokás, mint a városi emberektől általában. Pedig…
Betlehem, ahol az Úr Jézus e világra született. Betlehem a kenyér, az élelem, az arabok szerint a hús házát jelenti. Milyen beszédes ez! Ha már a szimbólumoknál tartunk, azt is tudnunk illik, hogy maga az Úr Jézus nevezte így magát: „Én vagyok az életnek a kenyere… Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (János evangéliuma 6: 48-51)
Betlehem üzenete a jó hír, az evangélium, az örömhír, hogy megszületett a megváltó, aki majd elveszi a világ bűneit. Betlehem a kenyér háza. A kenyéré, amely nélkül nem élhet az ember. Az élelemé, amely táplálja, erőt ad neki. Beszédes az arab „hús” fordítás is. Amikor megszületik a kis Jézus – akiből nagy Jézus lesz –, eleven, húsvér embernek születik, halandó testben jön közénk, hogy megismerjük az Atya halhatatlan szeretetét az ember iránt. Hiszen azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy Mária, az anyja csak kihordta, mint edény, a Szent Lélek által benne megfogant magzatot. Mária teste befogadta az örökkévaló isteni magot, akiből látható, tapintható emberként állt elénk az Atya Fia. Betlehem történetében benne van Isten szerelmes vallomása irántunk. És még mi minden van benne!
Nem fogadják be a terhes fiatalasszonyt, aki a népszámlálásra megy fel Jeruzsálembe, a zsidók Városába férjével, Józseffel. Egy istállóban, a legszegényebb körülmények közt hozza világra az egész világ megváltóját, akit jönnek köszönteni az angyalok által figyelmeztetett pásztorok, a csillag vezette napkeleti bölcsek a világ minden tájáról. Angyalok serege énekel dicséretet Istennek érte. Nem titokban történt, egész világra, minden időkre elhatott és elhat ez a hír. És emberek hívattak a hirdetésére.
A mai betlehemes játékokból ez már – nagyjából – kiveszett. Mégis reményt ad az a pár sor a csillogó emberi szemekről, az ember szívének elfacsarodásáról – az Üzenet ma is érvényes, ma is hat, ma is ugyanaz. Jézus az a mennyei kenyér, akit befogadhatunk, jószívvel, azaz örömmel, hálásan, kényszer nélkül. Hiszen csak kopogtat. Hiszen csak szállást kér az emberek szívében.
Ez az evangélium. Hántsuk le róla a felesleges cafrangokat. Mikor Isten beül közénk a kenyér házába, mi ülünk be az Ő kenyerébe, mi törhetünk Belőle. És akkor ott nem csak a szemek csillognak. A szívek is megforrósodnak, a lelkek is összeölelkeznek.
Nem ismerhetem azokat az embereket Ádám Gyula fotóin. De látom a megtört, már megráncosodott arcokban a megtöretett Istenarcot. Szemeikben a törhetetlen reménnyel.
Ma már tudom, mi az én, ki az én Betlehemem.
És hogy ezt újra egyre többen tudják, igazolják a könyv szerkesztője, Sarány István mondatai is:
„…Csoportjuknak van olyan tagja, aki serdülő legényecske volt, mikor hozzájuk csapódott, most már meglett fiatalemberként osztozik társaival és a felkeresett családokkal együtt az örömhírvivés mámorában. Az örömhírrel való házalásukkal visszatérnek a gyökerekhez, a kezdetekhez – ez a cselekmény az ünnepek legfontosabb célja. A betlehemezéssel a felkeresett családokkal együtt ünneplik a Megváltó születését, együtt osztoznak a betlehemi kisded világra jöttének örömében, s közös örömük a közösséget tartja meg.”
Három beszédes kép a Honline Media Kft. kiadásában megjelent albumból
Ádám Gyula fotói
Pusztai Péter rajza
2017. december 15. 19:54
Ez igen szép: látom a megtört, már megráncosodott arcokban a megtöretett Istenarcot
2017. december 15. 21:54
Köszönöm