A lábak! lábak!… Micsoda szerep jutott ezeknek az emberiség történetében!… Győzedelmes és vert csatákat egyaránt a lábak csináltak, s mondhatom Önöknek – kegyes olvasók –, hogy a lábak többet szerepeltek a históriában, mint példának okáért – a koponyák!…
…Most aztán ezekkel a történelmet csináló lábakkal elindulok sétálni. A séta tudniillik a lábak glorifikációja. A járás igen jól esik, s én ezerszeresen lekötelezettnek érzem magam t. lábaimmal szemben.
Kezdek gondolkozni, sőt filozofálni. Eszembe jut, hogy a világ haszontalanság. (Ez néha ti. eszébe jut az ember fiának.) Ezen a világon senki sem tölti be híven e hivatását. És hogy ez így van, s ennek fő-fő oka az emberi állat feje. Ez csinál minden galibát. Ha nem volnának fejeink, igen meg tudnánk férni egymás mellett.
És hogy ennek dacára sem faljuk fel egymást, a lábainknak köszönhetjük. Szóval: egyedüli vigasztalónk a földi életben a láb… Lám, milyen kellemes sétában volt ma is részem általa. Sőt, filozofálni is megtanított. Mivel hálálhatnám meg ezt emberséges lábaimnak?… Hopp! Megvan!… Íme, most indult ki a közúti vasút kocsija a fürdőbe. Felszállok, kiviszem a lábaimat fürödni.
A zseniális ötletek jóleső tudatával pihentetem cipős barátaimat a kocsiban. Na, csakhogy egyszer alkalmam van a jóságukat viszonozni!…
Míg én elmerengek, szembe jön egy másik vonat. Nekirohan az én vonatomnak.
Én kiesem. Belebotlom az egyik sínbe. Szeretett lábaim a kerekek alá kerülnek, s másfél perc múlva azon veszem magam észre, hogy nincsenek lábaim…
Könnyeket sajtoló riportot nem akarok Önöknek írni kegyes olvasók, de képzelhetik, hogy az ügy kissé kellemetlen. Az embernek elvesznek a lábai, s ennélfogva túlságosan érzi a fejét. S ami legjobban bánthatja az embert: inába sem szállhat a bátorsága, mert inai lábaival együtt eltűntek…
Ugorjuk át azt a néhány röpke hónapot, amit a kórházban töltök, s lépjünk be a törvényszék tanácstermébe. A törvényszék nekem négy százas bankót szavaz meg károm téríteni…
Evvel aztán be is fejeztem kis szereplésemet. Fej nélkül még lehet karriert csinálni, de láb nélkül soha…
Mi maradt hát az én számomra?… A tolószék és a bosszú. A bosszú a széket kitolatja a közúti vasút mentére. Ott aztán naponként szemlélődöm. Nézem az éplábú embereket, amint könnyelműen kapaszkodnak fel a kocsira, s reménykedem. Önök – kegyes olvasók – sejtik, hogy miért reménykedem…
S ha önök sejtik, és a közúti vasút úgy akarja, nemsokára az egész sín mentén tolószékek fognak állani. És a közúti vasút nyugodtan ütközhet tovább. Ha levágja a lábainkat, ugyan ki lábatlankodhatik neki? (Törött láb / Szabadság 1900. augusztus 4.)

Folytatjuk