Hervay Gizella az Ifjúmunkásnál (1968–1971)

Egyik nap azzal nyitott be a titkárnő, hogy Hervay Gizella szeretne velem beszélni.
A tekintélyesre méretezett íróasztal mögött, szinte-szinte elveszve, cigarettára gyújtva töprengtem: mit akarhat tőlem a verseiből már ismert Költőnő? Hamarosan elmondta: szeretne hozzánk kerülni. Állandó alkalmazottként.
Ugyan dolgozott már az Ifjúmunkásnál, még Domokos Géza idejében, az ötvenes évek végén, de aztán úgy hozta az élet, hogy… Most szívesen elszegődne másodszor…
Akkor láttam Gizit szemtől szemben először. Jócskán a nővérem lehetett volna. Mély tüzű tekintetével bűvölt, némán kérdezett: a választ várta.
Elbizonytalanodtam. Számomra az a múlt, amiről Gizi beszélt, egyszerűen nem létezik! Csak a jelent ismertem…
Lázár László, alias Lazics, a művelődési rovat tapasztalt, közismert vezetője (engem is ő hozott a laphoz), már íróasztalánál ült abban az órában. Telefonon áthívtam. – Mi a véleményed?
(Ma már biztos vagyok benne: előre tudott a Gizi hajlandóságáról.)
Nagyokat bólintott: jó lesz, jöhet!
Másnaptól Hervay a Lazics keze alatt dolgozott.
Egy hónap múltán, a Hervay személyi lapjainak adatait ellenőrző személyzetis, mint aki jól végezte dolgát, jóváhagyás végett elém rakta a jogilag is formásan megfogalmazott végzést a jelölt alkalmasságáról.
Abban az évben, kivételesen, valahogy nem sokat kötekedett az új emberek ellenőrzésénél.
1968-at írtunk. Olvadt a „jég”…

Annyi évtized után nem könnyű emlékezni. Újságot író ember esetében pedig nem annyira az emlékek számítanak, mint az, amit utána a papír megőriz. Az újságíró-szerkesztő Hervayt csak az értheti meg, aki hiánytalanul elolvassa cikkeit, közleményeit – még azokat is, amiket „zilahi” álnéven szignált. (Olyankor folyamodott a rejtőzködés eme szakmailag bevett formájához, ha az ifjúsági hetilap soros számába egynél több aláírt cikkét tervezte be a lapszerkesztő. Csapatunk nem volt túl népes, ezért nem egyszer kerültünk kényszerhelyzetbe.)
A több mint fél évszázados újsággyűjteményt lapozva látom: kezdetben kimondottan Gizi diktálta a mit s a miértet. Önállóan elképzelt írásokat tett az asztalra, mintha csak külsős lenne, ránk bízta, hogy közlésre kerülnek-e vagy sem.
Az első mindjárt egy közéleti jegyzet volt, beszédes címmel: Kivételes ember-e a nő? (Ifjúmunkás, 1968. április 4.) S elmondja benne: „Nőnek lenni még ma is nehezebb, mint férfinak. Persze, összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint nagyanyánk korában. De erről ők biztosan panaszkodtak eleget…”
És elmeséli már „koedukált” lánykorának minden ellentmondását. (Amelyeket később se voltak képesek feloldani az ún. „modern idők”.)
Hervay munkálkodásának következő nyomára majd csak augusztusban bukkanhatunk: akkoriban fordult érdeklődése Ana Blandiana felé, akinek frissen megjelent kötetét, egy versfordítás társaságában mindjárt recenzálta is. 1969 márciusában pedig már interjú-riportot közöl az egyre népszerűbbé váló román költőnővel, újabb fordítások kíséretében.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Forrás: Parnasszus folyóirat, 2017/ 3. szám, ősz. Hervay Gizella-összeállítás és emlékezés (Redivivus)