A tarnóci patak medrében lábnyomokra leltek. Azt mondja egy ifjú tudós, hogy azokat a nyomokat még a régebbik kenozoos korban taposták vízre vágyó, szomjas mastodonok, nehéz dinothériumok s karcsú lábú szarvasféle lapárok.
Csodás világ lehetett az. Hullámzások, vulkanikus erők dolgozgattak ennek a világnak hitt parányi föld kontinensének mai kontúrján.
És nem voltunk mi. A Himalája sem meredt az égnek, az Appenninek sem adtak szállást élőlénynek, a Kaukázus helyén forrongott a tenger.
Nem voltunk mi, félistenkedő törpék, és mégis volt élet itt a földön. Lázongó, kavargó, vulkanikus élet, mely nem kívánta s nem is termette meg a nyomorultan szervezett embertestet.
Nem voltunk mi. Valójában érdemes dolog, szép dolog lehetett akkor élni. A Jókai fantáziája lerajzolta már nekünk a tertiär csodás világát, s mi azt csudáljuk, hogy nem voltunk mi. És mégis volt élet…
Áldom lábnyomotokat, derék mastodonok. Eszembe hoztátok kicsiségemet, belenyomódtatok az agyvelőmbe. Mit erőlködünk, mit büszkélkedünk? Vajon marad-e majd miutánunk nyom a tarnóci patak medrében?… (Lábnyomok / Szabadság 1900. augusztus 18.)

Általában az élet szép és jó mulatság. Általában igaza van Leibniznek: ez a világ az összes elképzelhető világok közt a legtökéletesebb. Általában mulatságos élni, kivált ha az ember huszártiszt vagy pláne egyetemes gondolkozó… Általában… de a részletek. A részletek kellemetlenek. A kenyér, a futás, a marakodás, a hazugság, a nyomor, a betegség s a – politika.
De hát az ember a részletekért él és részletekben hal meg. A részletekért hevül e világ, s a részletek ölnek meg bennünket.
Szeretnék néha igazságot találni egy-egy részletben. De vagy nincs, vagy nem lehet megtalálni, vagy nem lehet kimondani. (Hétről hétre / Szabadság 1900. augusztus 19.)

Folytatjuk