Visky Árpád emlékének

Mindig felemelte szavát, színházi ügyekben elsősorban, hogy jobban menjenek a dolgok. De ez mindig is ciki volt. A jóért lázadni. A dekadens hozzáállás, a minden mindegy sokkal tetszetősebb. Főként, amikor a Hivatal is azt parancsolta: lelkesedj! Örülj! 

Ő lelkesedett, de nem azért, amit ránk tukmáltak. Hanem az igazságért, a művészetért, a valódi értékekért. Az elfojtás, elhallgattatás, ami abban a közegben, időben, térben mindannyiunkat megdermesztett, sokakat ejtett kétségbe.

Visky Árpád az Eszmélet c. műsorában

A tehetetlenség önrombolóvá teszi az embert. A művészek meg kiváltképpen érzékenyek a körülöttük zajló világra, annak anomáliáira. Hazafias verset írni árulásnak minősült a művészsereg szemében, épp amiatt, hogy kötelezővé tették. A valódi szülőföld szeretet meg se mukkant, épp emiatt. Pedig de szerettük mind azt a földet! Hogy sajnáltuk, hogy pusztulni hagyják, teleszemetelik, kihasználatlanul, parlagon hevertetik! Hogy aztán zöldre fessék a füvet, mikor a Kondukátor látogatóba jött! És még csak arról beszélek, ami „láthatóan” elhanyagolt volt. A lelkekben sírva énekelt a kimondhatatlan. Értette azt mindenki, szavak nélkül is.

A megélhetés nem volt kérdés, az élni, alkotni, álmodni engedés annál inkább. Mikor a lelket kötözik pányvára, az álmainkat tesztelik, és a vágyainkat kartotékolják, akkor felerősödik a költő szava, a váteszi, és visszhangozzák a hegyek is. Akkor üzen a tó, a virág, a levél, akkor beszél a kő, a torony, a ház, és meghallják, értve a szívek. Az ember olvasni tud a porból, a sziklahasadékok erezetéből, a szél fújta lombok alakjából, a felhők seregéből. Ekkor énekel az erdő, lármáz a madár, figyelmeztet az útszéli pitypang, barátoddá lesz a természet.

Pontos, szívvel-lélekkel alkotó színész volt. Törődött az egész előadással, nem csak a maga szerepével. Fontos volt neki az üzenet, amit a közönségnek át kell adni. Hogy pontos legyen és célba érjen. Így rendezett József Attila versműsort velünk, így játszotta Bánk bán Tiborcát, Caragiale Catavencu-ját, stb. A Tiborc alakítását oldalról néztük, a függöny mögül, mi, kollegái, ami nagy elismerése egy társunk munkájának. Tanulhattunk tőle.
Akik így égnek a hivatásukért, kevés idejük marad a családjukra. Őt is sokszor hiányolhatta, érthetően biztosan joggal. Emlékszem, egyszer gyerekzsúrt tartottak, én is hivatalos voltam a fiammal. Árpi úgy mozgott a gyereksereg közt, mint egy mackó. És leginkább a képekkel dicsekedett, amiket képzőművész barátaitól kapott, és akiket ugyanolyan harcostársainak érzett abban a küzdelemben, amit ő is vívott az emberi lélek szabadságáért abban a rendszerben. Akkoriban nem a kaja, hanem a közös élmények, közös művészi attitűd volt a legvonzóbb, terítékre kerülő kínálat. Ez etette a bensőnk, töltötte meg a szívünk, ettől voltunk többek emberként, művészként, így gyarapodtunk szellemiekben.

Egyszer, látva kínlódásomat valamelyik szerepben, elárult nekem valamit a maga módszeréből, amit azóta sem felejtettem el. A hibáinkból erényt kell kovácsolni. Kicsit gyorsabban beszélt, ezt fűtöttségre váltotta. Azt tanította meg ezzel nekem, hogy fel kell vállalni magad a színpadon. Mindazzal együtt, ami vagy. Nem mutogatni kell magunkat, hanem megmutatni, milyenek vagyunk. Nagy különbség. Amit a főiskola nem tudott, azt gyakorlatban tanulhatta meg az ember. És ehhez ő segített. Nem tartotta vissza, nem őrizte féltékenyen magának a titkát. Hiszen utánozni nem érdemes, ezt minden valamirevaló színész tudta. Abból csak kabaré, bohózat lehet. A komikus valójában a másik gyengeségeit használja saját alakításaihoz. Visky pedig önmagát adta. Nem láttam Latinovitsot, csak hallottam szavalni, nem ismerhettem József Attilát, csak a verseit szerethettem, de ők jutottak eszembe Visky Árpi kollégámról. Égtek, önazonosak voltak, emiatt a világ nem is szenvedhette sokáig őket. Mert a világ mindig kiveti magából azokat, akik nem simulnak bele az arctalan masszába. Ellehetetleníti őket.

Visky Árpád a szó legnemesebb értelmében művész volt. És hálás vagyok, hogy személyes ismerőse lehettem. Ő mutatta meg nekem Pilinszky költészetét, ő hívta fel figyelmemet egy másik világra, mikor a börtönből kiszabadulhatott és ideadta a verskötetét. Mert vannak emberek, akik többet mondanak a hallgatásukkal, mint mások a beszéddel. Ő az volt, aki a vers mélységeit meg tudta sejtetni, sőt toldani a maga „megértésével”. Át tudta adni, ami benne áramlott. Sugározta azt, amit ő is megkapott. Kiváltságos képesség. A szónak vissza tudta adni igazi jelentését, értékét. Így értendő a Tehetséges jelző is. Azt mondogatta magáról, hogy ő kultúrpolitikus, mert élt-halt a színházért. Szócsőnek tartotta magát, akinek küldetése van. És az is volt. Hát persze, hogy ”kiiktatták”.

Mikor Az elveszett levélben, a harmadik felvonásban a hátam mögött megjelent, hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy ott van. Olyan dimenziókba tudott ragadni, amiről addig elképzeléseim sem voltak. Olyan érzelmi, értelmi, jelenléti szálakkal varázsolta életté a színpadi jelenetet, hogy csak sajnálni tudtam, amikor vége szakadt. Szinte láthatóak voltak azok a lelki történések, kapcsolatok, amik akkor és ott születtek meg a színpadon. Máig ez a jelenet a legerősebb színészi alkotói élményem, olyan előadásban, ahol partnerem van a színpadon. A teremteni képesség csodáját élhettem át akkor, ott. 
Vele már nem tudtam beszélgetni.
Több, mint harminc éve nincs közöttünk. 1986 január 12-én halt meg.
Hálás vagyok Istennek, hogy egy színpadon játszhattam vele.

Nászta Katalin