Magyardellő leggazdagabb hadiözvegye, Zelma asszony kérte őt meg minden óesztendő végén, férfiszolgálatra kérte. Így nevezték azt a cselekedetet, ami abból állt, hogy újév hajnalán elsőként kellett bekopognia a hadiözvegy csipkefüggönyös ajtaján, hisz a keringő fáma szerint, ha „az egyedül való nő” küszöbét újesztendő hajnalán férfi lépi át elsőként, a ház lakóját szerencse éri. A fehérnép-vendég pedig szerencsétlenséget hoz magával – őrizzen tőle az Isten.
A babonás Zelma asszony tehát minden szilveszter estéjén átjött hozzájuk, fekete, súlyos nagykabátján finomliszttel tisztított, tömjénillatú, sárgás fehér ó-prém díszlett; válltöméses sötétbarna, bő ruháján hószínű szép, almárium szagú csipke – és öt lejt előlegezve többször is a lelkére kötötte a „kicsi Téglás fiúcskának”, hogy másnap, amint pitymallik, jöjjön! És a kicsi Téglás Botond hűségesen ment. Még meg se virradt, a szülei már felébresztették, és ő serényen lábított, hogy a másik öt lejt is bezsebelhesse; de nem csak ezért, hanem, hogy Zelma asszonyt több sorscsapás ne érhesse.
Nyugodjék békében!
A falu még horkolt, moccanatlan volt a temető fölötti erdő, csak a sűrűsödő hó pitymallott az ég tisztásán, szűziesen, olyan szépen, hogy valósággal világítottak a pelyhek. Egyedül volt a Nagy utcán, nyom még sehol, s ahogy a saját lábnyomait fürkészve hátra-hátranézett, úgy érezte, hogy valaki valahonnan figyeli őt. És amikor erre gondolt, tűnt fel az alszeg felől az a hosszú, fekete kabátos, délceg, szép idegen férfi; akit sose tudott kiverni a fejéből – nyakán keskeny, hosszú, lengő, fehér selyemsál. Csillogó fürtös éj-haját jócskán belepte a hó. Lassan, kimérten jött és énekelt, azt énekelte mély bariton tiszta hangján, hogy hulldogál a szép fehér hó, belepi a tájat, és be is lepte, mert úgy hullt a hó, mint ahogy ő énekelte, olyan szépen, olyan csodálatosan lepett be mindent, de mindent.
A rezzenetlen, terebélyes akácfákon kékes zúzmara virágzott, és ahogy egyre csak rakódott rájuk a hó, a habfehér égi teher, a kicsi Téglás Botondnak úgy tűnt, hogy ez az oly szépen daloló férfi egyenesen a mennyből ereszkedett-sétált végig azon a havas, félmeredek égi úton, mely összenőtt e csöndes földdel. A fekete kabátos idegen férfi szóba elegyedett vele; cukorkát adott, és úti céljáról, küldetéséről töviről hegyire kifaggatta. Miután mindent elmondott neki, a göndör hajú, daliás férfi a Téglás fiú előtt nyitott be Zelma asszony rézveretes ajtaján. Örömében a hadiözvegy, amiért ezúttal egy igazi férfi lépte át elsőként a küszöböt, kicsi Téglás Botondnak most nem öt lejt adott, hanem tízet, és ezzel rögvest ki is tessékelte, nem tartotta ott, mint máskor, illatos, forró teával sem kínálta, pedig a gyerek jól látta, hogy a tea ott gőzölög illatfelhősen a fényesre sikált érckályhán.
Nem sietett haza, be-bekukucskált az ablakon, de a vastag, súlyos, hosszú bársony függönytől semmit sem látott. Rövid ideig tartó búsulás után össze-vissza trappolt a hóban. Kipirult arccal fújtatott. A havazást nézegette, és hallgatta a szöszmötölő fehér csöndet. Aztán kiment a falu szélére, gyönyörködött a télben. Fejét ég felé emelve tátogatta száját, nyeldeste a pelyheket, s közben azt várta, hogy mikor jön ki az a fekete kabátos, szép hangú idegen ember. Sokáig várt. Nagyon sokáig. Közben már a Nagy utcát keresztül-kasul taposták az újesztendőt köszöntők, s a tisztelgő cigányok – muzsikája szebbítette a telet. A hóhullás égi meredekén át.
Dél felé egy kicsit szünetelt a havazás, de utána még jobban eleredt, mint reggel, és a hó újból befödte a lábnyomokat, úgy fedte be, ahogy az a fekete kabátos idegen énekelte pitymallatkor. Távozóban pedig, késő délután, mosolygósan dudorászva ő is tíz lejt adott a még mindig szánkózó Téglásnak s egy barackot a fejére. Ezt a tíz lejt első szeretőjének, a szép cigány Cukának ajándékozta a Téglás fiú.
Cuka szőke volt és fázós, nem olyan, mint a testvérei. Nagyon örvendett a pénznek, és hosszú hallgatás után azt mondta, hogy ezért most, bármit tehet vele Téglás, mindent megenged neki. Közben hullt a hó, egyre csak hullt, hullt. A pelyhek zizzenéseiben egy ideig moccanatlanul nézték egymást, aztán mint egy égi jelre, elindultak a barmok leheletével fűtött istálló felé, észre se vették, hogy megállt a havazás. A hosszú hajú, szép cigány Cuka ment be hamarabb a pajtába, s várta, hogy szerencsét hozzon neki az újév. Játékból. A szeretője által…
Lassan alkonyodott. Apró lábnyomaikat már nem takarta be a hó, és ez lett a vesztük, ezek a nyomok hívták fel a figyelmét a Téglás gyerek hazatérő édesapjának, aki tetten érte őket. A két ártatlant. Hisz ártatlanok voltak, semmi rosszat nem csináltak, csak térdig trottyantott gúnyával álltak, és bámulták, mustrálták egymást. Így találta őket a megdöbbent, felbőszült apa, aki mindkettőjük csóré fenekére a kukorica-zsuppot kötöző vesszővel, jól látható urmokat paskolt, s – úgy félig-meddig meztelenül – kilökte őket a hóba, pellengérre, azzal a meggondolással, hogy elvegye a kedvüket az ilyesmitől. Újból havazni kezdett, akkora pelyhekben, olyan szaporán, mintha nem csak a nyomdokukat, hanem őket is, a szégyenüket is el akarta volna takarni a világ elől, csakhogy! Ezek a hópelyhek már nem világítottak olyan szépen, szűziesen, mint a mennyből hulló reggeliek.
Sötétség szakadt a télre, a Cuka életére, mert – egy esztendő múltán – gyászos szilveszter napján, az újév első órájában, a tüzes láz a földbe vitte, hódunyha alá. Gyermekkori árva szeretője pedig azóta is, minden újesztendő hajnalán – a régi jó szokás szerint – elsőként kopogott be a hadi özvegy, Zelma asszony rézveretű ajtaján, hogy kérését teljesítve szerencsét vigyen neki. E folyamat a katonaság miatt szakadt meg –, ami Zelma asszonyt vitte a sírba, hódunyha alá, hiszen, akit újfent kért e férfi teendőre, nem ment el a babonás hadiözvegyhez.
A Téglás gyerek – leszerelése után – érdekből nősült, „ment férjhez”. Egy gazdagabb családba. Édesapja akaratát szentesítvén. Isten törvénye szerinti nejével már a második szilveszterkor is összekülönbözött, ezúttal olyannyira, hogy teketóriázás nélkül hagyta ott az asszonyt. És az egész szilveszteri társaságot. Gondolataiba merülten vágott neki a hosszú útnak, amikor mintegy ezüstlő égi jelre, hirtelen eleredt a hó, és nagy pufók-bolyhós pelyhekben egyre szaporábban hullt, egyre csak hullt, hullt – mennyei tisztán, szűziesen a hallgatag szülőföldre.
Egyedül volt gyermekkora Nagy utcáján, nyom még sehol, s ahogy saját lábnyomait figyelve hátra-hátra nézett, úgy érezte, hogy valaki valahonnan figyeli őt, kitartóan figyeli, és ekkor jutott eszébe az a fekete kabátos, fekete göndör hajú, jóképű, idegen férfi, kinek nyakán – sosem felejti el – keskeny, hosszú, lengő, fehér selyemsál volt, és aki! Mély bariton tiszta hangján olyan szépen énekelt, hogy a hangja annyi tél távlatából, felerősödve csengett a fülébe. És ekkor az új fekete nagykabátját komótosan kigombolta, hosszú, fehér, selyem sálát letekerte a nyakáról, hadd lengesse lépte. Fürtös fekete hajáról nem rázta le a habkönnyű égi terhet, visszhangzóan olyan szépen énekelte, hogy hulldogál a szép fehér hó, belepi a tájat, hogy nyomban be is lepte, mert úgy hullt a hó, mint ahogy ő énekelte, olyan csodálatosan, mégis kesergőn lepett be mindent, de mindent. Még akkor is, amikor szülőfalujában, Magyardellőn, gyermekkori szeretőjére gondolva, újév hajnalán, elsőként lépett be a temetőbe. A szép szőke, angyalhajú cigány Cuka jeltelen sírját kereste.