1974 tavaszán a Korunkban olvastam a Zuhanások (Oratórium három hangra) című hosszú verset, és úgy megérintett, hogy a sűrű színházi elfoglaltságom ellenére hamar megtanultam kívülről, és foglalkoztatni kezdeti egy Hervay Gizella-est gondolata. Az előadás gerince a Zuhanások poéma lett volna, de válogattam a Virág a végtelenben, a Tőmondatok, az Űrlap és a Kobak könyve című kötetekből is verseket, meséket, és úgy ítéltem meg, hogy igazán szép anyag állt össze, amit nemcsak a temesvári Állami Magyar Színházban, hanem a romániai magyar középiskolákban és kultúrotthonokban fogok előadni. Koczka György, a színház irodalmi titkára lelkesen fogadta az ötletet, az 1974-75-ös színházi stúdióműsorba be is iktatta. Boldog voltam. Viszont akkor nem úgy volt. hogy az ember csak úgy kedvére összeállított egy irodalmi műsort és nyilvánosan, ellenőrizetlenül mondta a verseket. De nem ám! A műsorom anyagát, mint bármelyik színházi előadás szövegét, be kellett nyújtani a megyei propagandaosztályra, vagyis a cenzori hivatalba, ahol a háromnegyedét azonnal kihúzták, és a címét dekadensnek nyilvánították. Azt mondták, hogy a kihúzott verseket helyettesítsem a szocializmus építését dicsőítő versekkel. Nem akartam megváltoztatni a címet, ami szerintük egy Szeben környékén lezuhant repülőgépre is utalhatott, és így megzavarta volna az állampolgárok nyugalmát. Nem tiltották be az estet, csak azt tanácsolták, hogy a címtől kezdve mindent változtassak meg benne, csaknem minden verset cseréljek ki, és főleg a Zuhanásokat felejtsem el. Erre nem voltam hajlandó, nem is politikai meggyőződésből, inkább színészi önérzetből. Mire behívtak a propaganda-osztályra. A propagandatitkár előhúzott egy szöveget, elém tette, egyik Kobak-mese volt: A piros farkas. Szerintem mégis kicsoda a piros farkas, kérdezte az elvtárs, egyszerre hamiskásan és fenyegetően. Mondtam, ez egy mese, elvtárs, és a mesében a piros farkas nem más, mint maga a piros farkas… Nem engedélyezték az előadást.
Pár nap múlva a színház portása a Román televízió magyar adását vezető Bodor Pálnak az üzenetét nyújtotta át nekem próbára menet, az állt benne, hogy haladéktalanul jelentkezzem nála Bukarestben a Hervay Gizella-műsorommal. 1975. január-februárjában kemény tél volt, aggódtam, hogy a repülő fel sem tud szállni. De felszállt, és én másnap délelőtt már a tévé székházában ültem. Kezdő színésznőként addig nemigen forogtam ilyen elegáns helyeken, és iszonyúan csörömpölt a kávéscsészém a csészealjon, amíg megpróbáltam Bodor Pálnak tömören előadni a betiltott műsorom történetét. Bodor a versekről kérdezősködött, kíváncsi volt. hogy jutott eszembe a műsor és hol találtam rá a Zuhanásokra. Miután minden kérdésére feleltem, Bodor Pál felállt, kinyitotta az íróasztala mögötti ajtót, és mint kiérdemelt jutalom, ott állt Hervay Gizella, akinek a képét már láttam újságban. Azt hittem, jelenésem van. Gizi hangosan kacagott, olyan boldog volt, nem tudta abbahagyni a kacagást. Bodor pedig azt mondta: „Hölgyeim, ismerkedjenek meg, magukat a Jóisten is egymásnak teremtette, menjenek a büfébe, beszélgessenek. Ha befejezem a munkámat, elmegyünk hozzánk, harapunk valamit.” Pár pillanatig mérget vettem volna rá, hogy álmodom. De aztán tényleg elmentünk Bodorékhoz. Júlia, Bodor felesége finom falatokat rakott elénk, ők mindenféléről beszélgettek, amiből én keveset értettem. Gizi nagyon vidám volt, és mintha családtag lett volna Bodoréknál. Beugrott Szász János, bemutattak, és részletesen elmesélték neki, hogy mi járatban vagyok Bukarestben, és hogy délelőtt néhány részletet felvettünk a nem engedélyezett műsoromból. Szász János rendkívül művelt és nagyon kedves, közvetlen ember volt, rögtön üzent velem a Temesváron élő szüleinek, szerintem csak azért, hogy feloldódjam, és ne feszengjek.

(Folytatjuk)

Forrás: Parnasszus folyóirat, 2017/ 3. szám, ősz. Hervay Gizella-összeállítás és emlékezés (Redivivus)