Akivel nem élsz együtt, hogy naponta, hetente találkozhassatok, olyannak marad meg emlékezetedben, amilyennek utoljára láttad.  És ha alkotó éveinek teljében „hagytad” el őt, akkor így is őrzöd meg őt. Még a halála sem tudja ezt a képet kitörölni. Számodra most is ugyanolyan fiatal. És egy kicsit nem is halt meg.
Így vagyok az én rendezőmmel, Kiss Attilával, akit így szólítottunk magunk közt, színházi berkekben. 1984-ben települt át Magyarországra, miután megrendezte mind a három, ismertebb Caragiale darabot, amikben engem választott a női főszerepek eljátszására. Ezért is emlékszem nagy hálával rá. Ő volt az az ember a színházban, aki látott bennem fantáziát, bízott abban, hogy képes vagyok megformálni ezeket a női alakokat. Nagyon élveztem a munkát, a szerepeket, Caragiale világát, azt a vibráló, folyton színe-változó miliőt, légkört, ami friss és nagyon rugalmas hozzáállást kívánt a színésztől. Tudni kellett gyorsan váltani, a szarkasztikus humor forrása elsődlegesen ez volt: a köpönyegforgatás mestereinek kellett látszanunk, lennünk, és ehhez tökéletes keretet nyújtottak a nagy román drámaíró darabjai. Teljesen lerántotta a leplet a korabeli romlott, képmutató, cinikus társadalomról, amivel nyíltan lehetett  saját korunkról-korunknak is üzenni. Román szerző volt, a múlt visszásságait mutatta be, tehát fedve voltunk. És hát a magyar színjátszói stílushoz képest itt fürgének, ravasznak, „déli temperamentumosnak” is kellett lenni, nem legelhetett az ember a szövegen, mint a nagy magyar pusztán szokás, ahol lassan hömpölyög a Tisza, és elmélázhat az idő múlásán az ember, mint méla Tempefői . Ebben a világban gyorsan, hirtelen történtek a dolgok, semmi sem volt biztos, csak a bizonytalan. Megélhetési politikusok, feleségek, szeretők, alkalmi foglalkozású tisztviselők, tisztségviselők loholták végig életüket, lavíroztak a felbukkanó lehetőségek közt, kerülték ki a csapdákat, járkáltak az aknákkal tűzdelt társadalmi élet színterein. Itt életben kellett maradni, a porondon kellett maradni, a megélhetésért, a jó kis saját-kényelmű vacokért meg kellett küzdeni. Úgy, ahogy azon a tájon, azokban az időkben a sors engedte.

Caragiale: Elveszett levél (Király József, Nászta Katalin, Győry András, László Károly, Visky Árpád)

Nem voltak nagy hősök, nem a világot akarták megváltani, csak a zsíros kenyerüket megenni saját sarkukban, nyugodtan. És ehhez minden képességet be kellett vetni, minden ismeretséget fel kellett használni, minden kapóra jött urasággal meg kellett egyezni, és mindent ki kellett használni. A tisztességet itt úgy ismerték, mint a zászlóra pingált címert, amit azért lobogtatnak, hogy elférjen alatta a becstelenség is. Ez volt az a világ, az a közeg, amiben Ion Luca Caragiale vígjátékai történtek, ahol nevettetve mutatta be kora visszásságait. És ezek örök érvényű visszásságoknak bizonyultak más népek életében, más időkben is. A szerző humorát, élvezhetőségét a gyors, élénk, temperamentumos alakok, szituációk adták. Ezt remekül értette Attila, és nekem is nagy élvezetet okozott ez a stílus, ez a játékmodor, ennek a világnak a bemutatása. Ekkor váltam igazán színésszé, ezekben az előadásokban, szerepekben tanultam meg játszani a közönségnek, a közönséggel, itt éreztem meg a kapcsolatot vele, és a játék örömét is az elismerést igazoló tapsokban. Hálás voltam, vagyok azóta is Seprődi Kiss Attilának, hogy színésszé avatott. Vele nem készíthettem interjút, már kifele állt a „rúdja” az országból, ezért nem is vállalkozott rá, értelmetlennek tűnt, hiszen az írás meg sem jelenhetett volna. Különben jól ismertem rendezői gondjait, második rendező volt, neki jutottak mindig a kötelező román darabok, de rendezett számos, fajsúlyosabb színdarabot is, amiket viszont mindig sikerre vitt. Ő volt a friss, a fiatal, a modern számunkra, aki elég nyughatatlan is volt, elég kíváncsi, és merész is a lehetőségeken belül.

Caragiale: Elveszett levél (Nászta Katalin, Király József, Visky Árpád)

Színész diplomája után a rendezőit is megszerezte. Nevéhez is fűződnek azok az izgalmas darabok és előadások, amikkel a sepsiszentgyörgyi színház kitekintett saját berkeiből abban az időszakban. A teljesség igénye nélkül: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?; Ibsen: Peer Gynt;  J. Heller: Megbombáztuk New Havent; Illyés Gyula: Dupla vagy semmi; Ciprian: Gácsérfej; Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása; I. L. Caragiale: Farsang, Az elveszett levél, Zűrzavaros éjszaka; Csiki László: A nagypapa látni akar benneteket; Edward Bond: A tenger; Sütő András: A szúzai mennyegző; Csurka István: Házmestersirató, stb.

Seprődi Kiss Attila

Magyarországon Kecskeméten rendezett, továbbá sok felvidéki színházban. A Duna TV számára tucatnyi dokumentumfilmet rendezett. Műfordított. Caragiale színdarabjait a legpontosabban ő ültette át a magyar nyelvre a színházak számára.
A képek az általa rendezett előadásokból készültek. Ezek saját albumomból valók, és sajnos csak azokból az előadásokból, amikben én is szerepeltem. A színész hiúsága, ugye.…

Nászta Katalin

/Seprődi Kiss Attila 1941-ben született Sepsiszentgyörgyön, február 17-én. (Elhunyt 2008. augusztus 8-án Budapesten.)/

1. Kapui Ágota:
   2017. december 22. 08:27

   Annyira szomorú, hogy ezek a „hősök” mind halottak már. Visky Árpád és Attila is… Elszorul a lelkem, ha eszembe jutnak.

2. Nászta Katalin:
   2017. december 22. 10:28

   Nagyon szomorú, igen. Pályám meghatározó alakjai voltak.