Egy diáktüzér naplója

I.

Késő tavaszon sebesültem meg, nem is emlékszem rá, hogyan. Lövést kaptam a combomba, valamivel a térd fölött: nem vettem mindjárt észre, csak mikor zsibbadni, fájni kezdett. Eleinte nem is nagyon, később egyre jobban, aztán másnapra már az eszméletemet is elvesztettem. Arra néha-néha feleszméltem, hogy a sebesültszállító szekér megdöccen, mert rossz volt az út. Később a marosvásárhelyi kórházban tértem magamhoz.
A kórház tele volt, azt hiszem, nagyobbrészt katonákkal, sok beteg, kevés orvos. Súlyos betegek nemigen voltak – a kevésbé súlyosak is, az ápolók is, látogatók is kokárdát viseltek, mindenki csak arról beszélt, hogy Budát elfoglalták a mieink. Innen tudtam meg, hogy hosszabb lehetett a betegségem. Amikor megsebesültem, még csak ostromolták, közben már az elfoglalás híre is idejutott.
A golyót igen fájdalmas műtéttel vették ki a lábamból. Az orvos azután azt mondta, nem tudja, mi lesz. Kérdezgettem: talán sánta maradok? Nem felelt határozottan, azt mondta, a térd inát is megroncsolta egy kicsit a golyó, lehet, hogy hosszú ideig sántítok majd, a térdem egy darabig mindenesetre merev marad.
Igen bosszantott ez az ágyhoz kötött állapot. Most, éppen most, amikor már nyilván Bécs felé kergetik az osztrákokat, amikor kitüntetés előtt álltam. A mellettem fekvő ágy betegével sokszor beszélgettünk balszerencsénkről – ő is Erdélyben sebesült meg, kolozsvári mesterlegény volt, szu-ronnyal döfték át a vállát. Majdnem ütőeret ért a szúrás, akkor elvérzett volna. De ha veszélyesebb is volt a sebe, könnyebben gyógyuló, két hét múlva már a székeket emelgette karja gyakorlásául, készült, hogy újabb két hét múlva megint kezébe vegye a puskát.
Engem azzal biztattak az ápolók, hogy még egy hónapig is őrzöm az ágyat. Féltem ettől a lehetőségtől, féltem, hogy ha túlságosan hozzászokom az ágyhoz, az csak nehezíti majd a lábam gyógyulását. Éjszakánként, ha nem járt mifelénk az ápoló, a szomszédom segítségével próbáltam kilépni az ágyból, s a karján el is sétálgattam egy-két lépést. Fájt a térdem lépéskor, de erőszakoltam: így gyógyul jobban.
A gyógyulást siettettem, de mire csakugyan gyógyulni kezdtem, ágy szélébe, székbe fogódzva el tudtam sántikálni az ablakig, már nem nagyon biztattak azzal, hogy még hetekig kell feküdnöm. Sőt egy alkalommal, amikor idegen orvos vizsgált, hosszan töprengett a térdem fölött, s azt mondta, most már haza is mehetnék, otthoni ápolás is éppen elég.
Megkérdezte, hová való vagyok, mondtam, kolozsvári, de tulajdonképpen székelyhidi, Kolozsvárt tanultam, de a szüleim Székelyhídon laknak. Csóválta a fejét: nem tudok valahogy hazajutni? Nem, mondtam, se pénzem nincs, se ismerősöm, aki kocsit adna, vagy a postakocsira kölcsönadna. Postakocsi, mondta az orvos, nem is igen jár most. Pedig a kórházat ki kellene üríteni.
– Miért?
Mert valószínű, hogy bevonulnak a napokban az osztrákok. Akkor pedig fenn kell tartani a kórház civil jellegét. így nem lenne jó az itteni sebesülteknek sem. , Még sokáig gondolkozott aztán.
– Magának mi a foglalkozása, barátom? – kérdezte.
Mondtam, diák, most lennék hetedik osztályos. Elment azzal, hogy próbál valamit tenni az érdekemben.
Lehet, hogy próbált, de ezután már csak egyszer láttam, amikor bejött hozzám, megkérdezte, hogy semmi ismerősöm nincs Vásárhelyen? Vagy a közeli falvakban sem? Gondot okoztam neki, úgy látszik, azt mondta, van neki egy nagybátyja, öreg ember, családja sincs, csak egy házvezető gazdasszonya, annál talán kapnék szállást. Majd megkérdezem tőle – ezzel búcsúzott. Többet nem is láttam.
Vagy három nap múlva jöttek a városból hivatalos urak, komoly, méltóságos tekintetű emberek voltak, s a katonai sebesülteket kitették a kórházból. Végiglajstromozták a betegszobákat, akin feltűnő, szúrt vagy lőtt seb volt, annak mindjárt fel is hozták a holmiját, felöltözhetett, s ha nagyon gyenge volt, az ápolók letámogatták a kapuig. Én csak botot kértem, azzal majd elsántikálok valameddig. Az egyik ápoló szerzett botot: nem valami szép bot volt, közönséges körtefaág, ott törhette frissiben valahol a környéken. Ő támogatott le a kórház kapujáig, ott kezet ráztunk búcsúzóul.
– Én csak annyit mondhatok magának, fiatal barátom, hogy ez mégis disznóság.
– Mi? – kérdeztem.
– Hát hogy magukat így kiszórják az utcára. Vitézül harcoltak a hazáért, megsebesültek, s most, hogy a város előtt az ellenség, hát a tekintetes magisztrátus még annyit se mer megtenni, hogy benn hagyja magukat a kórházban. Attól félnek, hogy akkor nagyobb sarcot vetnének ki rájuk, ha megtudnák, hogy a városi kórházban katonai sebesülteket is ápolnak. Pedig hát úgyis tudják.
– Mit tehetnek? Nem bánnám én, csak már rendben volna a lábam.
Elköszönt tőlem az ember, s elment. Én még elsántikáltam a kórháztól vagy tizenöt lépést, ott olyan fáradt lettem, hogy kénytelen voltam leülni a kövezet szélére. Hiába, nem szokta meg még a lábam a járást, aztán én is nagyon elgyengültem a négyhetes fekvésben. Vártam, hogy majd csak jön valaki, akinek elég biztató lesz az arca, hogy szállást kérjek tőle. S nemcsak szállást, kosztot is ki tudja, meddig. Fizetni semmit sem tudok, bizony nem sokban különbözik ez az állapot a koldulástól.
Végre, amikor már ültem vagy egy órája, elszántam magam, hogy megszólítsam a legközelebbi arra menőt. Fel kellett volna állnom, így, a járda szélén ülve, bizony könnyen összetéveszthetnek egy koldussal. De nem volt időm felállni, máris jött egy szép úri emberpár. Fiatalok voltak aránylag mind a ketten, szépen öltözöttek, az úr sétapálcával kocogtatta a kövezetét.
Próbáltam hozzájuk szólni, álljanak meg egy szóra, kérdeznivalóm volna. Meg is álltak, de amikor kezdtem mondani a kérésem – hogy nincs lakásom, szállásom, s nem vagyok még egészen egészséges -, hát mindjárt koldusnak kezdtek nézni. Mentegetőztek, hogy sajnos nekik sincs annyi helyük, ahová el tudnának helyezni, a hölgy finomkodva megkérdezte azt is, hogy hol sebesültem meg, miért tettek ki a kórházból – aztán egymásra néztek, azt mondták, hogy borzasztó, és zavartan elmentek. Az úr, azt hiszem, azért volt zavarban, mert nem tudta bizonyosan, megsértődnék-e, ha adna egy bankót. Persze nem ezt akartam kérni, de ezért se sértődtem volna meg: legalább az éjszakára tudtam volna szerezni érte valami ágyat.
A próbálkozást abba is hagytam, nem tud az ember koldulni, ha nem szokta meg. Estig még kétszeri nekiindulással eljutottam egy padig, itt már kényelmesebben ültem, mint a kövezet szélén. S úgy helyezkedtem el, hogy itt töltöm az éjszakámat is, ha más nem akad, amikor odajött egy kis öregember, kikérdezett, s kérés nélkül azt mondta, elvisz magával. Még egy bérkocsit is hozott a közelből, hogy ne sántikáljak annyit, mert – amint mondta – messze lakik.
A kocsiban és otthon beszélgetve aztán megtudtam, hogy leendő házigazdám Mátyás Mihály szűcsmester, két fia katona neki is, az egyik szintén szűcs, a másik takács volt, erről már hónapok óta semmit se tud.
Egyedül élt az öreg, felesége meghalt, maga főzött magának. Egy kicsi szobája volt, műhely is egyúttal s konyha – itt csinált nekem fekvőhelyet. Sokan nem látogatták, sok rendelést nemigen vett fel – majd egy hónapig laktam nála -, egyetlenegy alkalommal láttam, hogy jön valaki, az is csak javítanivalót hozott. Kérdeztem is néha tőle:
— Hogy él meg, Mátyás bácsi? Azt felelte, ilyenkor nyáron nem csináltatnak az emberek subát. S ő különben se olyan szűcs, akinél csináltatni szoktak, inkább csak olyan foltozószűcs.
Hallgatag ember volt Mátyás bácsi, reggelenkint megfőzte a köménymagos levest, amíg nem voltam jól, odahozta a fekvőhelyemhez, ilyenkor elbeszélgettünk evés közben. Már hogy inkább ő beszélt. A két fiáról is tudott beszélni, aztán önnön életéről – az apja jobbágy volt Szentmártonban, nemrégiben halt meg, nyolc évvel ezelőtt, kár, hogy nem érhette meg a szabadságot.
– Hej, hiszen ha megérhette volna – mondta ilyenkor Mátyás bácsi. Nem tudni, miért fájt neki a nyolcvanéves apja, aki nem érhette meg, hogy szabad legyen, de ezt emlegette legtöbbször. Két fiát távolról sem annyit. Róluk rendesen csak azt mondta, hogy derék fiúk.
– Hiszen – mondta – ha vége lesz ennek, vissza szeretnék én menni Szentmártonba. A boltomat nagyobb fiamra hagyom, dolgozzék benne. Én meg már csak ott. Nem tudom én megszokni a várost.
Beszéltem én is néha neki Budáról, amely tízszer akkora, mint Vásárhely, az ember eltéved benne, ha nem vigyáz. Szívesen hallgatta, különösen azt, amikor elmondtam neki, amit az újságból meg hallomásból tudtam: hogy Buda visszafoglalása után hogy vonult be a magyar kormány. Kossuth Lajos ment fel a királyi várba, ahova háromszáz év óta nem tette magyar ember a lábát.
Ez tetszett Mátyás bácsinak, s az is, hogy ezentúl lehet az ő fiából akár vicispán is — ha elegen szavaznak rá. Mert itt van Kossuth, az is egyszerű ember, ha nem is olyan szegény szülők gyermeke, mint ő, de imhol – első embere az országnak a grófok, hercegek előtt.

(Folytatjuk)

Forrás: Magvető Kiadó, Budapest, 1980