Karácsony, anno 1906

Szentgyörgyi Nagy József: Csillag keménypapírból

Még az ’igazi’ békeévekben készült a fénykép: 1906-ban. Kispolgári, minden bizonnyal városi miliő. ’Madonnális’. Nyugodalmas. Szívmelengető.
És csak picike – jelképes – karácsonyfa van. A Jézuska hozta (nem a ’Santa’… a Mikulás egykor még egyértelműen elvált a Karácsonytól).
Mostanra a jelkép már régen elvált a hagyománytól, a tartalomtól. A szívünktől.
Tárgyiasult. Anyagiasodott. Értékét az érte kiadott többtízezer forint jelzi csupán.
Sosem volt ’nagy’ karácsonyfám. Nem is hiányzott. Nem irigyeltem azokat, akiknél ilyent állítottak.
Kis fa azért mindig volt. Anyám ragaszkodott hozzá. Vagy legalább egy szép fenyőág. Kisgyerekkoromban olcsó, sokszor házi készítésű díszekkel.
A csillagot a tetejére keménypapírból vágtuk ki. Szaloncukrot is anyám főzött-gyártott. A fa alatt sütemény, cukorka, gyümölcs volt.
Este meggyújtottuk a gyertyát. Majd a csillagszórót  (egy szál mindig akadt – és csodálatosan szórta a csillagocskákat)… Nagyon szép volt.
És mindig ünnepi asztal várt bennünket – finom húslevessel, fortyogó ’szármánttal’ /az Ormánságban ez a töltött káposzta/, anyám sütötte zserbóval (a Gerbeaud süteménye nyomába sem léphet). Az én református falumban nem volt éjféli mise. Nem volt később betlehemezés sem. De azt tudtam, és hittem is, hogy a fát, a cukrot, a csillagszórót a Jézuskától kaptuk.
Apám sokszor nem volt otthon Karácsony estéjén – a hivatásos katonák sokszor ’ünnepeltek’ a laktanyában. A családi együttlét nem volt szent a parancsnokok előtt… Később meg általában másutt: más városban, sokszor más országban voltam december végén. Magam alapította családom – más okokból – szintén nem vitte túlzásba a ’kellemes ünnepeket’. Tanulóéveim alatt amúgy is kissé elszoktam a karácsonytól: a kollégiumokba (különösen Moszkvába meg Budapestre) nem jutott el a kis Jézuska, de a Télapó meg a Gyed Moróz sem; a később megismert Santa Claus, Babbo Natale, Papa Noël vagy Moș Crăciun különösen nem. (Emlékszem: a pécsi gimnáziumi bennlakásból mindig hazaküldtek bennünket az ünnepre – igazgatónk ál-ájtatosan így bocsátott útra bennünket: gyermekeim, vigyétek el a fényt a magyar falvakba. Hát elvittük…Amikor visszatértünk, senki sem mesélt fényről, karácsonyfáról, fa alatti ajándékokról – talán nekik se nagyon volt – csak a családi együttlét öröméről; a nagy eszem-iszomról; az otthon ránk tukmált maradék süteményeket pedig jó étvággyal megettük közösen. A csirkecombokat is.)
Jézuska viszont kitörölhetetlenül – és leválthatatlanul – rögződött elistentelenedett lelkemben. Újlatin külföldi kalandjaim is elősegítették: az olasz Gesúbambino, a spanyol El Niño sokkal jobban kötődik a Születés (a Nativitás) misztériumához, mint a borvirágos orrú jenki ’Santa’ a rénszarvasaival.
És jobban illik a fényhez is – melyben az ember gyerekkorától vénkoráig annyira reménykedik.
Legtöbbször hiába.
De nem adja föl, és kitartóan várja a maga Jézuskáját…
Hozzon nekünk, mindannyiunknak, szívmelengető fényt a közös Jézuskánk !