(A színészinterjúk margójára / Önkritika)

Jócskán elkéstem ezekkel az interjúkkal. Már ami az érdemi érdeklődést illeti.
Mikor megszülettek, még egy diktatúrában, fű alatt éltünk, bátor tettnek számított volna.
Kivált szakmai szempontból. Mert azért készültek, a színészekért, az őket nem értő, a megbízhatatlan emlékezetnek kitett színészekért, az alkotói munkájuk elismeréséért, egymásnak, egymásért – ezért születtek a beszélgetések. Akkor csak Kántor Lajos biztatott, de ő is csak a saját szűrőjét használhatta. S hamar lekerült napirendről. Elfogyott mögüle a levegő. A kötet akkor kiadhatatlannak bizonyult. Nem minőségi okokból, hanem a diktatúra eszement rettegése okán, hogy mi lesz, ha…
Aztán kitört a „forradalom”, lassan mindenki megírta, megíratta saját történetét, a színészek közül is. De ezeket az interjúkat csak én őriztem, kivéve Bató Idáékat, akik hűségesen tárolták a rájuk bízott kéziratot. A kész kötetet. Még minden elő-, utószó nélkül.
Közben eltelt egy nemzedéknyi idő. És megváltozott a színházi ízlés is. Amit akkor forradalminak tartottunk, rendhagyónak, mára már divattá vált, fel is hígult, és lassan kifogy a színházból a tulajdonképpeni színház, amiért valamikor létrejött. Így, gondolják többen is, már okafogyottá vált az a kutató-kereső érdeklődés a szakma nevezetességeivel a szakmáról.
Vajon tényleg így van? Vajon tényleg tanulás, szenvedély, vérre menő kíváncsiság és elkötelezettség nélkül lehet művelni a művészet eme ágát?
Olvasva régi nagyjaink életrajzát, naplóit, soha nem volt közömbös egy színész számára a világ, amiben és akinek játszott. A nagy, a jó színész nem is vette félvállról.
Ez ma sem változott. De hogy mindez igazán csak színészt érdekelhet, csak színházi ember értheti igazán, az olyan világos, mint a nap. Bárki, aki csak kívülről látja, igazán nem értheti meg, mitől tud és miért képes a színész órákat próbálni, és hosszú oldalakat beszélni arról, ami az ő hivatása/munkája.
Meggyőződésem, hogy azoknak az interjúknak, – ha már sokan nem is élnek közülük, de nagyon is élnek az mi emlékezetünkben – nagyon nagy haszna lehet és lesz egy színészpalánta életében, pályáján. Nem blikk-szenzációnak, nem sztárokon csemegézésnek készültek. Bepillantás a műhelybe, a színész. ha úgy tetszik, – de nem az! – boszorkánykonyhájába.
Megbocsátok, minden félvállról, foghegyről odavetett megjegyzést, semmitmondó dicséretet azoktól, akik csak a függöny előtt ülhettek, soha nem rettegve a felhúzásától és soha nem hajolva meg boldog fáradtsággal, legördülésekor.
Ha odahajolnánk egymáshoz, értő érdeklődéssel!
Megütközve olvastam – mert alig akart leesni bennem a tantusz, hogy felettem is eltelt az idő – , egy fiatal újságíró cikkét arról, hogy már ideje utánanéznie azoknak a sokat emlegetett 50-es éveknek, mi fán termettek… És tényleg: honnan is tudhatná, érezhetné ma az, aki nemrég született, milyen volt akkor élni? Korrajz nélkül minden sokkal homályosabb. A díszletekre is szükség van, keretre a képhez. Helyre, fényre a tulajdonképpeni történés ábrázolásához.
Ami ezekből a beszélgetésekből kimaradt, az azonnali megjelenés reménye miatt. Akkorra készültek, nem mostanra. Mindenki tudta, mit lehet megírni, mit nem lehet, mi az, ami magától értetődő, és nem kell magyarázni. Hogy minden szónak komolyabb súlya volt, mert árgus szemek-fülek figyelték, ki mit álmodik. Ezért még a tréfának is nagyobb volt a csattanója, a sírás is mélyebbről fakadt. A lenyomottság, az elhallgattatottság természetének következményeképp. A kuktafazék is újdonság volt akkor még. A belőle sípolva kitörő gőz még költői felhangok jegyeit is hordozta. A kilátástalanság olyan művészetet szült, amiben minden színnek más tónusa is volt, nem csak az adott, közismert árnyalatok. A reménytelenség küszöbén élve, a penge élein a tánc is élesebb bírt lenni. És ha ez még a színház efemer, pillanatnyi közegében történt, kiváltképp.
Ezért is fontosak már ezek a beszélgetések. Mert nem csak a művészek alkotógondjairól szólnak, hanem az idő- és tér adott közegében szólalnak meg, magukon hordozva annak minden jellegzetességét. Ha valaki jól figyel, jól hallgat – észreveheti.
Hálás vagyok B. Tomos Hajnalnak az ajánlásért, a káfé főnix Cseke Gáborának az interjúk felvállalásáért. Mindketten kívülállók, ami a színházi szakmát illeti, csupán a nézői kíváncsiság vezette őket, mégis, harminc valahány év távlatából az ő érdeklődésüknek köszönhető az interjúsorozat megjelenése. Köszönöm nekik a művészek nevében is.

2017 decemberében

1. Albert-Lőrincz Márton:
   2017. december 25. 06:15

   Én is köszönöm, kedves Katalin azt a visszavarázsolt élményt, amelyet a színészvilágon keresztül sikerült felidézni. Fontos munka, gratulálok. Mindegyik interjú után már vártam a következőt, ez árulkodik valamiről: hiányt pótló írások ezek.

2. Nászta Katalin:
   2017. december 25. 07:46

   Őszintén örvendek üzenetének, kedves Albert-Lőrincz Márton. Színésztársaim nevében is: köszönöm!

3. B.Tomos Hajnal:
   2017. december 25. 09:08

   Igaz, hogy akkor, a hetvenes években csak kivülről, a függöny előtt üldögélve láthattalak benneteket, erdélyi szinművészeket – és onnan is csak egy serdülő diáklány szemével – de részem volt „az idő és tér adott közegéből”, igy hát értettem és éreztem minden szavatokat, emlékezetembe véstem az „egymásnak-egymásért” -küzdő szinházat, anélkül hogy egyszer is beléptem volna a függöny mögé. Nem tüntek el azok a „megbizhatatlan emlékezetnek kitett szinészek”, élnek és vallanak magukról és az akkori szinházről – s mindez NEKED köszönhetően. Ha a nyolcvanas években nem jössz rá az irott szó fontosságára, a „szent monstrumok” szavai sirba szálltak volna s velük együtt minden vivódásuk, szinészi és emberi nagyságuk bizonyitékai , az akkori konjunktúra minden buktatóiva együtt.Nagyon remélem, hogy most már könyv alakban is leteszed ezeket az emlékeket a mi, és az utánunk jövők asztalára.

4. B.Tomos Hajnal:
   2017. december 25. 09:10

   Helyesen: minden buktatójával

5. Nászta Katalin:
   2017. december 25. 10:01

   Meghatott a hozzászólásod, kedves Hajnal.

6. olgapara:
   2017. december 27. 10:22

   Kedves Katalin!
   Örülök, hogy könyvben is megjelennek. Itt az ideje.Visszarepít a múltba, emlékezhetünk , megmentetted szavaikat.Gratulálok, Hajnalka minden mondatával egyetértek.