Szülinapi találkozás Salman Rushdie-val

Sze­re­tek a számok bűvöletében for­golódni, ahogy a nyelvében is, bármennyi­re is csodálkoz­na ezen drága ma­tek­tanárnőm, Kati néni. Pe­dig ak­ko­ri­ban is élvez­tem, ha érez­tem az összefüggése­ket, a játékot, csodáltam Bar­but, aki­nek összejött a nagy találkoz(tat)ás a ma­te­ma­ti­ka és iro­da­lom között, majd Mérőt, elvégre ő is on­nan in­dul ki, eti­mológi­a­i­lag is, mér, mérleg – mint én – mére­get, mérle­gel, mér eget, földet – ha na­gyon Czakó Gábo­ros­ra vesszük, úgy-e.

Nem lesz ez va­la­mi mo­dell­al­kat, inkább körte, vagy alma, attól függően, hogy mer­re for­gat­juk, hon­nan, kiből in­du­lunk ki: Rush­die, be­cses személyem, Imre. Min­dig dőlni fog a mérleg nyel­ve – va­la­mer­re – rend­sze­rint a na­gyobb súly, 70 felé, egyensúlyról szó sincs, csak egyensúlyozásról. Ne is le­gyen, ide­je len­ne már meg­sza­ba­dul­ni ettől a kény­sze­res próbálkozástól, gye­rek­korból ide­hur­colt meg­fe­lelési vágytól így, rálépve a 40-re: min­dig középen, biz­tonságo­san, karcsún, fi­a­ta­lon, kétfelé te­kint­get­ve, tart­va, meg­tart­va.

Hogy mégis mi az összefüggés a 40. szüli­na­po­mon a 70 éves Rush­die, 50 éves férjem és a függet­len In­dia között? Ho­gyan ke­re­ke­dett egyen­letté, fu­tott össze egy pont­ba időben és térben, hogy van-e ben­ne is­me­ret­len, hányad fokú, vagy tény­leg min­den arra men­ne vissza, hogy – idézem Kati nénit – Tedd ma­gad­dal egyenlővé?

Van­nak ezek a „0” pon­tok, Ber­mu­da háromszögek, ahol összeérnek, néha el is tűnnek a dol­gok, nem létező összefüggések világo­sod­nak meg, hir­te­len meg­van az eredmény, pe­dig a képle­tet sem tud­tuk, Andi padtársam még ma­sza­tol mel­let­tem vele, mert ő min­dig bo­nyolít, és min­dig eredménye­sen: „Miért csináljuk egy­szerűen, ha komp­likáltan is le­het?” (idézet ugyan­on­nan) Most vi­szont kivéte­le­sen nem máso­lok, másol­jon, mismásol­jon más, puskám sincs, le­ta­pe­rol­tak még mielőtt az osztályba, izé Shel­do­ni­an­ba beléptem vol­na, először, akárcsak ő, Rush­die. Mert­hogy a pus­ka na­gyon­is reális, ennyi év után is. Vagy inkább a bom­ba réme, a fatva, a halálos kiközösítés. Találkozások sora valósul meg, hogy csak a számom­ra leg­fon­to­sab­ba­kat említsem: 40-50, 40-70, 50-70, 40-50-70 … Kom­bináció „en” elemből „ká”-anként. 40-40, 40-40-40. Nem tu­dom, erre van-e ma­te­ma­ti­kai ki­fe­jezés.

Éjfélgye­rekké válok, egyet­len nagy orrá, iro­dal­mi aro­ma­te­ra­pe­utává, szi­ma­to­lom min­den szavát, még az an­gol hu­mor sem tűnik olyan átha­tol­ha­tat­lan­nak ma este. Közös pontból in­dul­tunk, a nul­la­dik órából, mind­ket­ten érezzük az érzel­mek és a történe­lem il­latát, a nazális eti­ka tu­dományát bon­col­gat­ja jégkék szemével, meg­ter­mett orrával. Nemrég fo­gal­maz­tam meg, és lám, máris itt van, a történe­lem és a mágia, mint a po­li­ti­ka számom­ra egyet­len el­fo­gad­ható, élvez­hető, élhető formája. Vagy­is az iro­da­lom szűrőjén ke­resztül elérhető nar­ratíva. Ami­be sze­rencsére be­lefér min­den, a fi­nom an­gol hu­mortól, ami­vel a mes­tert be­kon­feráló hölgy el­he­lye­zi az alanyt, mint a másik helyről jövőt, amiről itt, Ox­ford­ban, bőveb­ben nem beszélünk, csak félrenézve, meg­bocsájt­juk, de az ame­ri­kai sza­badságérzetből adódó vak­merő, éles, pon­tos ki­je­lentések Bre­xitről, Obamáról, Trum­pról egyet­len szabályt követ­ve, a jump-ét. Mert unal­mas valóság nincs, ha azt meséljük, so­sem un­tat­juk a fi­a­talságot, le­het szo­morú, remény­te­len is, szóra­koz­tató, botrányos, csak unal­mas nem. Meséli, hogy egy gye­rekkönyvének meg­je­lenése előtt a fián próbálta le­tesz­tel­ni a könyv várható fo­gad­tatását, ek­kor fi­gyel­mez­tet­te a fi­a­tal­em­ber a „jump”-ra, ami nélkül egy­szerűen nem le­het elérni az üze­ne­tig, saját fi­a­i­mon látom, a leg­fej­let­tebb érzéke­nységgel sem. Ma már. Erre jók a gengsz­te­rek, avat be Rush­die a ku­lissza­tit­kok­ba. Trump pe­dig idióta, aki nem igazán áll ol­vasó hírében, úgy­hogy Rush­die legújabb regényére sem volt még al­kal­ma reagálni. Trump ide vagy oda, a Bre­xit az egyik leg­szo­morúbb valóság, ami a je­lenünk is egy­ben. Csak halvány vi­gasz és csak­is írókat érint, hogy „ Hap­py­ness writes hard.” (Arra a kérésre jött válasz, hogy írói szem­pontból tény­leg iz­gal­ma­sabb, ki­fi­zetődőbb ilyen történel­mi­leg vi­szon­tagságos időkben élni?)
Imre mu­tat­ta meg ne­kem az iga­zi Indiát (Pop­per Péter és Mir­cea Elia­de után), a sokszínű te­kervénye­set, so­sem egy­szerűt, egysíkút, egy­szerűsíthetőt. Ő mu­tat­ta be ne­kem Rush­di­et, aki­vel mindjárt szövetséget kötöttem, mint a történe­lem­be belátó, azt első kézből megélő sze­replővel, az ilyen pitiáner különbségek­re, hogy román-ma­gyar avagy pa­kisztáni-in­di­ai kérdés kár is az időt fecsérel­ni. Leg­utóbb teg­napelőtt szem­besültem ez­zel, újból, in­nen tu­dom, hogy reális. A döbbe­net végle­ges volt, fo­lya­ma­tos is, ki­fogy­ha­tat­lan rácsodálkozás, mági­kus meg­merítkezés, a hu­mor, fe­ke­te is, mint a leg­biz­to­sabb jump.

Számom­ra a világ leg­természe­te­sebb gesz­tu­sa, ahogy Imre fel­eme­li a kezét és el­kezdődik a párbeszéd, látszólag csak most, egy nem létező, kreált nyelv létjo­go­sultságáról. Hol szüle­tik egy nyelv, ki választ­ja ki az egye­dit, az egyént a masszából, bólint rá, vagy ta­pos­sa sárba egy kézle­gyintéssel? Itt most nyelvész és író, a hin­dusztáni értője és beszélője – ha vol­na. A kon­cep­ció vagy a használat jo­gosít, a történe­lem attól van, hogy el­mond­juk, vagy hogy megéltük? Nem al­kotás amúgy is min­den, akárkié is? A válasz meg­nyug­tatóan za­va­ros, mint In­dia úgy általában, igen, ott van a hin­dusztáni nyelv, mint a nem­ze­tek megbékélésének, együttélésének szimbóluma, ahol a hin­di és az urdu egy üstben összefőtt, min­den­ki számára fo­gyaszt­ható disznó és tehénmen­tes, sőt, ve­getáriánus katy­vasz. De a valós mum­bai nyelv ennél jóval erősebb, reáli­sabb, az történe­lem, nem po­li­ti­ka, ha már elválasztások­ban gon­dol­ko­dunk, mo­za­ikszóval leírható.
A le­hető leg­reáli­sabb életérzés, a HUG ME: Hin­di, Urdu, Gu­ja­ra­ti, Ma­rat­hi, Eng­lish. Az iga­zi sokszínű In­dia, az élő In­dia, az örök In­dia végte­len számú is­te­ne­i­vel, nyel­ve­i­vel. Is­te­ne­i­nek végte­len számú végtag­ja­i­val, 70 éve­sen, sza­ba­don. Ahogy a rózsaszín pi­zsamámon írja: HUG ME. Miklós fiam szót fo­gad, átölel, én is átöle­lem ma az egész világot, a Shel­do­ni­an The­at­re ku­polája pe­dig min­ket. A rob­bantás el­ma­rad. Ki­ke­re­ke­dik a világ.

Ne­kem 40-re.

Forrás: eirodalom.ro

---

SALMAN RUSHDIE
Rubinnál ritkább a jó tanács

A hónap utolsó keddjén történt, hogy a hajnali busz – égett még a fényszórója – meghozta Rehána kisasszonyt a brit konzulátus elé. Kavargó porfelhő takarta el szépségét a kíváncsiskodó tekintetek elől…
Rehána kisasszony nagy, fekete szeme antimon nélkül is úgy csillogott, hogy csak még, és mikor Muhammad Ali, a szaktanácsadó belenézett, újra fiatalnak érezte magát. Elnézte az erősbödő reggeli fényben, miként lép Rehána kisasszony a konzulátus kapuja elé, s kérdi meg az aranygombos keki egyenruhát és kokárdás turbánt viselő lalát, a kapu őrzőjét, hogy mikor nyitnak. A lala, aki ugyancsak gorombán szokott bánni a konzulátus keddjein idesereglő asszonynéppel, Rehána kisasszonynak majdhogynem udvariasan válaszolt.
– Fél óra – röffentette. – Vagy kettő. Lehet azt tudni? Reggeliznek a száhibok.
A buszmegálló és a konzulátus között elterülő poros udvar csak úgy hemzsegett a keddi asszonyoktól. A legtöbben elfátyolozták magukat, csupasz arcú, mint Rehána kisasszony, kevés volt. Mindenki szorongott, mindenki riadtan kapaszkodott egy nagybácsi, egy fivér karjába, akik hasztalan próbáltak magabiztosnak tűnni. Rehána kisasszony azonban kísérő nélkül jött, és egyáltalán nem látszott ijedtnek.
Muhammad Ali, aki e hetenkénti kérelmezők közül a leggyámoltalanabbakra vadászott, azon kapta magát, hogy a nagy szemű, különös, önálló leány elé viszi a lába.
– Kisasszony, Londonba készül, nemde? – szólította meg.
Rehána kisasszony az udvar végében, a bódésoron álldogált a büfé előtt, s elégedetten majszolt egy meleg csili-pakorát.
– Oda, igen.
– Megengedné ez esetben, hogy csekély térítésért jó tanáccsal szolgáljak?
Rehána kisasszony rámosolygott. – Rubinnál ritkább a jó tanács. Fizetni azonban, sajna!, nem tudok. Árva leány vagyok, nem afféle gazdag hölgy.
– Bízzék ősz hajamban – puhította Muhammad Ali. -Tanácsomat hosszú tapasztalat teszi értékessé. Nem fogja megbánni.
A lány megrázta a fejét. – Mondom, szegény pára vagyok én…
Őrülök is meg, gondolta Muhammad Ali, hallva, hogy a tulajdon hangja, akarata ellenére, így beszél a szép leányhoz: – Kisasszony, engem a Végzet vonzott önhöz. Mit lehessen tenni? Találkozásunk meg volt írva. Noha magam is szegény ördög vagyok, önnek térítés nélkül adok tanácsot…
Alacsony írópadjához vezette a bódésoron. A lány követte, pakorát csipegetve az újságpapír-tölcsérből. Nem kínálta meg Muhammad Alit.
Muhammad Ali párnát tett a porba. – Foglaljon helyet. – A lány szót fogadott. A férfi törökülésben a padja mögé telepedett, tudva, hogy két-három tucat irigy férfi figyeli, s hogy a bódésor népe majd fölfalja szemével az ősz hajú vén kujon legújabb hamvas áldozatát. Mély lélegzetet vett, hogy úrrá legyen izgalmán.
– A nevét lesz szíves.
– Rehána kisasszony. Menyasszonya vagyok Musztafa Dárnak, aki a londoni Bradfordban lakik.
– Az angliai Bradfordban, kedves – javította ki szelíden az öreg. – London, az csak egy város, mint minálunk Multán vagy Bahávalpur. Anglia meg egy nagy ország, telides-tele a legfurább figurákkal.
– Vagy úgy. Köszönöm – felelt a lány olyan komolyan, hogy Muhammad Ali hirtelenében nem tudta, nem a bolondját járatja-e vele.
– Kitöltötte az űrlapot? Igen? Hadd lássam, kérem. Rehána kisasszony átadta a pedánsán összehajtogatott, barna borítékos dokumentumot.
– Rendben van-e? – kúszott első ízben bizonytalanság a hangjába.
Muhammad Ali megpaskolta az alacsony asztalt, ugyancsak közel a lány kezéhez. – Biztos vagyok benne. Ha vár egy percet, ellenőrzöm.
A lány végzett a pakorával, mire az öreg átböngészte az iratot.
– Tip-top – mondta ki az ítéletet. – Minden a legnagyobb rendben.
– Köszönöm a tanácsot – szólt a lány, s állt volna föl. – Megyek is a kapuhoz.
– Hova nem gondol?! – csapott a homlokára Muhammad Ali. – Azt hiszi, az csak úgy megy? Benyújtja a kérvényt, és sipp-supp, adják is már mosolyogva az engedélyt? Megmondhatom, Rehána kisasszony, hogy minden őrszobánál komiszabb egy hely az!
– Csakugyan? – Muhammad Ali szónoklatával foglyul ejtette a lányt; örült, hogy így azt néhány perccel tovább csudálhatja.
Újabb mély lélegzettel csillapítván magát, belefogott begyakorolt mondókájába, miszerint ezek a száhibok azt hiszik, a keddenként ide zarándokoló nők egytől egyig nagy hazugok, mikor azt állítják, hogy lutoni buszsofőrök, manchesteri hites könyvvizsgálók családtagjai.
– Hát majd megmondom nekik, hogy én aztán nem az a fajta vagyok! – méltatlankodott Rehána kisasszony.
Muhammad Ali aggodalmasan megborzongott a lány ártatlansága láttán. Gyámoltalan kis veréb, mondta neki, és az a sok férfi odabent megannyi karvaly. Elmagyarázta, mi mindent fognak kérdezni tőle, olyasmit is, amit az édesbátyja sem merne szóba hozni. Megkérdik, szűz-e még, és ha nem, akkor ugyan mi módon szeretkezik a vőlegénye, és milyen titkos becenevekkel illetik egymást.
Muhammad Ali szándékkal volt ilyen nyers, föl akarta készíteni a lányt, ne érje váratlanul, ha ez, vagy ehhez hasonló történik vele. Rehána kisasszony tekintete állhatatos maradt, de a keze az asztalon bizony meg-megreszketett.
Az öreg folytatta:
– Megkérdik, hány szobájuk van odahaza, milyen színűek a falak, a hét melyik napján teszik ki a szemetet. Megkérdik, mi a középső neve a vőlegénye unokaöccse nagynénjének a mostohalányának. És mindezt idejekorán megkérdezték már Bradfordban az ön Musztafa Dárjától. S ha csak egyszer is hibázik, megbukott.
– Igen – szólt a lány, s érződött, hogy uralkodik a hangján. – Mit tanácsol tehát, öregapám?
Ilyenkor szokta Muhammad Ali szaporán-suttogósra fogni a hangját. Ismer ő egy embert a konzulátuson, pompás egy fickó, és bizonyos összegért ez az ember akadékoskodás nélkül kiszolgáltatja a megfelelő papírokat az összes hivatalos pecséttel. Jól ment az üzlet: volt, hogy az asszonyok kerek ötszáz rúpiával, arany karkötővel, mivel nem jutalmazták szolgálatáért, s még hálálkodtak is a tetejébe…
Az élet nehéz, s öreg embernek az eszével kell megkeresnie a betevőt. Muhammad Ali aztán nem arra termett, hogy megessen a szíve a keddi asszonyokon.
De a hangja bizony megint csak önállóan, nélküle döntött, s ahelyett, hogy belefogott volna a szokásos kábításba, kiteregette legnagyobb titkát.
– Rehána kisasszony – mondta Muhammad Ali hangja, és Muhammad Ali elképedve hallgatta -, ön aztán ritka egy személy, valóságos drágakő, igen, és önnek megteszem, amit tán a tulajdon lányomnak sem tennék meg. Olyan dokumentum van a birtokomban, ami egy csapásra megoldja minden gondját.
– Ugyan miféle varázspapír az? – kérdezte a lány, s a szemében most már minden kétséget kizáróan csúfondáros szikra lobbant.
Most lett csak igazán sutton-suttogós a Muhammad Ali hangja!
– Egy brit útlevél, Rehána kisasszony. Valódi, eredeti, újdonatúj. Van egy jó emberem, az beleírja az ön nevét, beleragasztja a fényképét, és ön akkor, hahó, meg sem áll Angliáig!
Megmondta! Kimondta!
Látta, bármi megtörténhet ezek után, hiába, ilyen őrült egy nap ez…
– Jól értettem? – kérdezte a lány. – Arra akar rávenni, hogy bűntettet kövessek el, és…
– Nem bűn az. Egyszerűsítés inkább.
– …illegálisan utazzam a londoni Bradfordba, és visszamenőleg igazoljam a konzulátusi száhiboknak a rossz véleményét mirólunk. Bábudzsi, bábudzsi, nem jó tanács ez.
– Az angliai Bradfordba – javította ki kedveszegetten az öreg. – Nem úgy kell fölfogni, amit mondtam.
– Hanem vajon hogyan?
– Szegény ördög vagyok én, bibi, s csak szépséged miatt ajánlom neked ezt a kincset. Nem lenne szép, ha köpnél a nagylelkűségemre. Fogadd el szépen. Vagy ne fogadd el, ha nem tetszik, eriggy haza, verd ki Angliát a fejedből, csak be ne menj ebbe a házba, el ne herdáld a méltóságodat!
Rehána kisasszony azonban fölkelt, hátat fordított az öregnek, s a kapuhoz ment, ahol a lala épp most förmedt rá az asszonyokra, maradhassanak, mert egy árva lelket be nem fog ereszteni.
– Menj csak, csinálj bolondot magadból! – kiáltott utána Muhammad Ali. – Azt hiszed, érdekel?…
Muhammad Ali aznap nem is tett egyebet, csak ácsorgott a konzulátus kapuja előtt, és kárpálta magát, eriggy innen, vén kecske, nem fog az már szóba állni teveled. Ám a lány, mikor nagy sokára kijött, mégis ott lelte.
– Szalám, jó tanács-vála! – üdvözölte.
Higgadt volt, látszott, megbékélt Muhammad Alival, és Muhammad Ali azt gondolta, istenem, ja Allah, ez megcsinálta. A brit száhibok is belefulladtak abba a szép szemébe, és szabad az útja Angliába.
Reménykedve ránevetett. És íme, Rehána kisasszony kedvesen visszamosolygott.
– Rehána bégum! Fogadja jókívánságaimat, leányom, látom, szerencsével járt.
A lány ösztönös mozdulattal az öreg karjára tette a kezét.
– Jöjjön csak – mondta -, hadd hívom meg egy pakorára, köszönetképpen a tanácsáért, s engesztelésül, amiért olyan goromba voltam.
Ott álltak a délután porában, az indulófélben lévő busz mellett…
– Elrendezett jegyesség volt az – jelentette ki kerek perec Rehána kisasszony. – Kilencéves koromban kötötték meg a szüleim. Musztafa Dár harminc volt már akkor, de apám olyan embert akart férjemül tudni, aki majd gondoskodik rólam, és Musztafát ilyen férfinak ismerte. Szüleim idővel elhaltak, Musztafa Dár pedig Angliába ment azzal, hogy hívatni fog, ha eljön az ideje. Sok éve már ennek…
A vallomás meglepte Muhammad Alit, mindazáltal biccentett, remélve, hogy sikerült bölcs képet vágnia hozzá.
– Végtére is – szólt -, az embernek a szülei mindig a legjobbat akarják. Találtak, ugye, önnek is egy rendes, tisztességes embert, aki, lám, tartotta is a szavát, és magához fogja venni. No és most ott az egész élet, hogy megismerje, megszeresse.
Muhammad Alit zavarba ejtette a lány mosolyán átütő keserűség.
– No de öreg – szólt Rehána kisasszony -, maga máris vitetne Angliába?
A férfi meglepetten fölállt.
– De hisz csak úgy ragyogott az arca… azt hittem… már bocsánat, de ezek szerint mégis elutasították?
– Minden kérdésre rosszul feleltem. Összekevertem a rokonságot, tökéletesen átrendeztem a fürdőszobát, megkevertem, amit csak lehetett.
– Szörnyű, és most mi lesz?
– Hogy mi lesz? Visszamegyek Lahoréba, vár a munkám. Nagy házban dolgozom, három aranyos kisfiúnak vagyok az ájája. El is szomorodtak volna, ha odahagyom őket.
– De hát ez kész tragédia! – jajongott Muhammad Ali. – Lássa, miért is nem fogadta el az ajánlatom! Most már, sajnálattal közlöm, nem lehetséges. Bevezették a nyilvántartásba, föltették a keresztkérdéseket, most már az útlevelemmel se boldogulna…
– Nem úgy van az – felelt a lány. – Szerintem magának sincsen szomorkodnivalója.
Míg a porfüggöny el nem nyelte a buszt, Muhammad Ali az udvarról nézte Rehána kisasszony búcsúmosolyát, melynél boldogítóbb, szebb látvány nem adatott neki egész hosszú, forró, kemény, szeretetlen életében.

Falvay Mihály fordítása

Salman Rushdie: Kelet, Nyugat. Novellák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ