Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom.
És sikerült.
Be kell látnom, ahogy itt ülök az éjszaka közepén a csónakázó tó nyugati oldalán a Central Parkban egy csendes zugban, és kissé szemrehányóan bámul rám a büszke, szép városom a fák diszkrét takarásán túl, azt hittem, a boldogság egy úticél, ahova, ha elér az ember, kényelmesen hátradőlhet, és attól kezdve már csak mellékes dolgokkal kell foglalkoznia, mert révbe ért. Mostmár persze, tudom, hogy nem így van. A boldogság az a felfokozott állapot, amelyet jó megélni, de csak abban élni lehetetlen. Nagy, fényes lángon való lobogás, amit ha erőltetve kitartana az ember, megvakulna és elégne benne. Mire jó az…? Nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ha létezne ilyen abszolut fogalom, hogy állandó boldogság, akkor az valójában boldogtalanság lenne a javából.
Ha kutatom magam, hogy megtudjam, mi volt a tervem az életemmel, rájövök, hogy pillanatokért éltem. Álmodtam magamnak pillanatokat, amelyekben megtalálom, és megismerem, felfedezem önmagam, hangulatokat, vélt vagy valós helyszíneket, ahol a boldogságom kiteljesedhet. Balgán erre az állandó boldogság-állapotra hajtottam, azon igyekeztem, hogy oda eljussak. Valamiféle nirvánának hittem ezt, nem mintha bármit is tudtam volna a buddhizmusról – vagy akármely más vallásról, amelyekkel soha semmi dolgom nem volt. Belefeledkezve a hétköznapi csodáimba, amelyeket megteremtettem magam körül, teljesen elrugaszkodtam a világtól. Nem a valóságtól, hanem a világtól. A világ ugyanis maga sem él a teljes valóságban. Onnantól kezdtem boldog lenni, amikor arra rájöttem, hogy az önmagam valóságát nem a világban kell keresnem, hanem másutt, teljesen egyéb helyen: önmagamban. Amikor az ember szakít időt, és fordít energiát arra, hogy önmagával foglalkozzon, máris kiválik a világ nagy tömegéből, és minél jobban megismerkedik, megbarátkozik önmagával, annál közelebb kerül a boldogság pillanatához. Nem tudtam volna ezt így akkor megfogalmazni, hisz most is csak tapogatózom. De szerencsémre, ösztönösen tudhattam, hogy ez az, amit keresek. És már nem is volt fontos, hogy milyen szakmát akarok majd kitanulni az iskolákban, vagy milyen országokba és világrészekre akarok eljutni.
Egy beteg társadalomban nőttem fel abszurd normákkal, és egy legalább olyan beteg társadalomból nevelkedett anyám, nagyanyám és a környezetemet alkotó rengeteg ember, akivel kapcsolatba kerültem egyengette az életemet. Hol szeretetben, hol a normák szerint. Nagy szerencsém volt, hogy többnyire nagy szeretetben. Ez vitt előre, és tett jó emberré. Amikor a normák szerint neveltek – amögött is ott húzódott meg a szeretés ugyan – jobbára a korlátaimat építgették a lelkem és a személyes szabadságom köré. Nem tudom, tehettek-e volna másképp. Szülőként, ha képes lettem volna erre a szerepre egyáltalán, biztos, magam is ugyanezeket a hibákat elkövettem volna én is gyermekemmel szemben. Ma már tudom, csak féltettek, és olyanra akartak faragni, aki abban a beteg társadalomban majd túlél.
Amint mondtam, a túlélés nem volt az én eredeti terveimben. És nincs ott ma sem. Voltak életemben felfoghatatlan mélységbe zuhant pillanataim, amikor ezt ismételgettem egy könyvben olvasott szavakkal: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni. Ez minden.” Most belátom, ez sosem volt igaz. Én sosem akartam túlélni. Nekem igenis a győzelem volt a fontos. Győzni és meghalni, ha más izgalmasabb tennivaló nincs már. Csak a hozzám nagyon közel álló emberek tudják, hogy én nem viselem el, ha valami langyos. Már gyermekkoromban – azokban a csodálatos és meseszerű években, amelyek életemet meghatározták – ha reggel langyos tejet kaptam reggelire, nagyon elrontotta a kedvemet. Nem szállhattam szembe vele. Nem vitatkozhattam. A normák ezt nem engedték meg nekem. Azt nem lehetett, hogy kiköpöm a langyos tejet. De nagyanyám bölcs asszony volt, a sok beteg világ, amin keresztül küzdötte magát ez a tanulatlan és mégis végtelenül bölcs asszony, mai kifejezésekkel élve szuperhatalmakkal látta el őt. És csakhamar rájött, hogy a tejet nekem hidegen vagy forrón kell adnia. Nem tudom pontosan, és ma már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miattam változtatott, vagy mert ő maga is rájött, hogy langyosan semmi sem jó. És anyám is ilyen volt. S ilyen ma is. Szélsőségekben él. Bár, ha néha olyan szerencsés vagyok még, és ő teszi le a tejet a csuporral a reggeli asztalomra, előfordul, hogy mostanában langyos tejet ad. De ez már más dimezió. Ez sokkal inkább a féltés miatt van, és nem hanyagságból, nem is a normák miatt. Langyos normák nincsenek is.
Győzni akartam tehát, és meg is haltam minden győzelmem magányos Csomolungmájának a tetején. Nagyon sok, mérhetetlenül sok boldogság jutott ki nekem az életemben, nem, mint ajándék, hanem mint a megfeszített hegymászásaim eredménye. És legtöbbször senki sem látta, mert nem voltak ott mellettem. Aki nem látja, aki nincs ott, az csak nagyon nehezen hiszi el ezt a féle csodát. Ha az emberek tudnák a csoda titkát, akkor nem lenne elég hely ezeken a hegycsúcsokon, bár lehet, ezt most csak az egoizmusom mondatja velem, és lehet, hogy végtelen sok hely is van ott a hegy tetején. Mindenkinek megvan a maga helye tulajdonképpen, és az már csak rajta múlik, eljut-e oda, vagy sem. Akar-e eljutni oda vagy sem. Igen, talán ez így hihetőbb…
Az, hogy meghaltam a győzelmek után, jobbára szintén a felhőkbe burkolózott hegycsúcs magányának a nagy titka maradt. Az, amikor magzatpózba kuporodva zokog az ember, és nem tudja abbahagyni a végkimerülésig. Elárulom, miért.
Mert a legnagyobb boldogtalanság a boldogság csúcsa.
Vért izzadva felfelé a hegyen az ember lelke annyira megtörik, olyan katartikus átalakuláson megy át, hogy mind magasabbra érve, mind messzebbre kerülve a normákkal teli világtól, levedli magáról a rengeteg salakot, félretesz, eldob mindent, amit korábban, az alacsonyabb szinteken még nagyon fontosnak hitt, mert rájön, hogy a sok teher csak visszahúzta, megnehezítette a levegővételt, korlátozta szabadságát. És amikor felér végre ennek a csúcsnak a fokára, ott áll meztelenül, kisemmizve. Viszont ott van előtte a végtelen. A beteljesedett cél. Egy hegytető, amin átsüvít a szél, fehér csend zúg őrjítően és fülsiketítően, de pazar! Rálátni a világra, megszűnnek a fájdalmak, kiteljesednek az érzelmek, értelmet kap minden. Csodálatos és mámoros pillanat. De ugyanez a pillanat a vég kezdete is. És ezt nem akkor érzi meg az ember először. Mire olyan magasra felér az ormon, annál ő sokkal bölcsebb. Már röviddel a csúcs előtt rádöbben, hogy az útnak nemsokára vége lesz, és mindaz, amiért mindent maga mögött hagyva küszködött, eléri a végső határt, egy pillanatra beteljesedik ugyan, de máris fonnyadni kezd majd, rothadásnak indul. No, igen, abban a magasságban nem csak a lenti világot, hanem más csúcsokat is jól látni. De a bölcs ember, aki életében akár csak egy hegyet is megmászott, nagyon jól tudja, hogy nincs híd, a sikereid, az eredményeid nem futják egy egyszerűsített átlépésre egyik csúcsról a másikra. Hanem le kell menni, és újra felmászni. Erre pedig vagy van az embernek elég ideje és tehetsége, vagy nincs.
Talán életem legnagyobb hibái közé sorolható az a számomra elkerülhetetlennek tűnő szorongás, amit az imént említettem, hogy a csúcsra érkezés előtt érez az ember. Hajlamos vagyok ma már az egész úton azon aggódni, milyen rossz lesz majd, ha felérek a csúcsra, és onnan már nincs tovább, csak vissza le, és ha magasban akarok lenni, újra meg kell dolgoznom érte. Mondom, hajlamos vagyok erre. Hajlamos vagyok feláldozni az egész boldogságérzést a szorongás gerjesztette gondolatért, hogy abban a pillanatban, hogy enyém lesz, el is veszítem, és újra meg kell küzdenem érte. Újra meg újra. Mert az is tény, hogy ha egyszer valaki a boldogságot, mint kábítószert beszippantotta, soha nem akar majd anélkül lenni, s így folyamatos küzdelem és hegymászás lesz az élete. Azokért a röpke pillanatokért, amelyek, mint villanás tűnnek tova, s ha nem figyel eléggé, észre sem veszi, hogy megtörtént. Csak ha majd később visszatekint rá.
Ebben a fene nagy boldogság-tüzijátékban ezt kellett nekem nagyon jól megtanulni: megélni a pillanatot. Nem tudok ebben tanácsot adni másoknak, mert én is csak tanulom. Pedig mindenki boldogságának ez a kulcsa, a jelen teljes mértékű és teljes értékű, érezhető és tapintható megélése minden idegszálunkkal. Főleg a bolodgság-pillanatokban. Amikor az ember sok boldogság-pillanatot felgombostűz élete falvédőjére, egyszer csak rájön, mennyire szép és teljes élete volt. Ha sohasem ereszti elmenni maga mellett a regeteg szépet, ami vele megtörtént kalandozásai során.
Amit embertelenül nehéz megtanulni, és életfeladatommá kellett tennem: nem félni attól a kisemmizettség érzéstől, amit a siker csúcsán, a boldogság leggyönyürűbb pillanatában kénytelen átélni az ember. Nem kell félni a megsemmisültség érzésétől, mert ez nem az. Az a végtelen gazdagság, amit az ember önmagába szív, miközben a hamis öltözékeit az úton elszórja, hogy végre mezítelen és szabad legyen, egy a természettel, az nem vész el, az örökre övé marad, és ez viszi majd előre a további kihívásai elé.
Az éjszaka, a Central Parkban, a csónakázó tó nyugati oldalán a padon ülve és hangosan zokogva órákon át, miközben a szép és büszke városom kissé szemrehányóan, de végtelen szeretettel nézett vissza rám, megértettem, hogy nem szabad félni a pillanattól, amikor magzatpózban hangosan zokogsz a végkimerülésig. Egy a fontos: szépen és mélyen megélni az életet. A mélység, az alaposság kiváltság. Nem adatik meg mindenkinek, sok embert olyan normák közé gyilkoltak, hogy soha nem fogja már megtapasztalni a boldogság szabadságát, a katarzist, a magasságot. A mélységet. A titok a mélységben van. Minden titok ott van. És olykor az egész küzdelmedért a jutalmad nem más, mint a magányos, békés, csendes, magasztos, elkápráztatóan szép, boldogság-hegycsúcs, és a következő pillanat, a zokogás, ami öröm vagy bánat, teljesen lényegtelen. Mert bánatot nem érezhet olyan, aki nem ismerte meg az örömöt, és fordítva, a boldogság sem jár annak, aki nem itta meg a keserű levét is annak az édes gyümölcsnek.
Talán sokszor, túl sokszor is kimondtam itt a magányt. Nem véletlen. A boldogság nem egy közös vállalkozás – bármennyire is szeretné mindenki ezt hinni. Azt gondolni, hogy valaki mással találjuk majd azt meg, balgaság. Ez csak egy kényelmes kapaszkodó, ha az ember nem akar önmagáért és életéért felelősséget vállalni. Ha összejön, siker, ha nem, van, akit okolni érte. Felül kell ezen a felfogáson emelkedni. A boldogságot magadnak kell keresned, kizárólag a magad útján és erejéből. Az jó, ha kerül melléd valaki, aki szintén keresi az önmagáét, és egy jó darabon – vagy netán mindvégig is – együtt haladhattok az úton, ki-ki a maga boldogsága útján, s azt keresve. Ilyent keresünk mindannyian, azt a nagy szerelmet, akiben benne vagyunk, és benne maradunk egész életében, aki bennünk van, és bennünk marad egész életünkben, s akivel ki-ki a saját boldogságát keresi, és ha véletlenül nem ugyanarra is visznek az útjaink tovább, s netán fuldokló zokogás is elkap emiatt, akkor is egymásban élünk mindörökké, hogy bármilyen körülmények közt is találkozunk majd, bárhol is a világban, csak kettőnk számára érthetően ziháljuk oda:
„Szólíts a neveden, és én majd az enyémen szólítalak!” (André Aciman)

Forrás: Égből kapott mesék

1. Nászta Katalin:
   2017. december 25. 17:35

   Gratulálok! Nagyon tetszik.