Keszthelyi György: Lélekzárka

(részlet)

A visszaemlékezések idejében rendszerint megváltozik a kép, a halkuló hang, a távolság sminket, egészséges bőrszínű alapozót applikál a ráncos, zord arcokra, békés mosolyt ragaszt az ellenség ajkára is.

„et dimitte nobis debita nostra sicut et nos dimittimus debitoribus nostris”. Ennyi azért megmaradt, a bibliai megbocsátás gyökeret eresztett, megkötött a mélyben.

– Csak annyit szeretnék, hogy a mag, amelyet a lelkükben elültettem, kicsírázzon – üzeni a száműzött pap klerikális stílusban, valami Isten háta mögötti faluból. Kevés a viszontlátás esélye, túl sok a vizslató, kutakodó szem, az árulkodó, száj, a behódolt lélek.

Akár minimálhelyzet, akár Parnasszus, minden egybemosódik bizonyos időben, így dolgoznak az élet véredényei – meg ne halljam, hogy még ez is plágium, kővel még sehol senki nem táplálkozott, se nem szart reggelente durva homokot.

– Rágd csak te is a követ, kedves argentin vendégünk, szeretett Eugeniánk, ez kapható itt főfogásként, desszert gyanánt úgyszintén. Én azt ugye elhittem, hogy az üres rizsnek is örvendtél volna, de mondtam én neked, az sincs itt, csak kő van, ropogós kősütemény.

– Mint a krémes keksz…

– Ugye igaz? Porhanyós lesz lassan.

– Tényleg tésztaszerű…

– Az. Ízletes képzeletsütemény. Hidd el, én például vaníliaízű nőt is ettem már. A lábujjától kezdtem, rövidesen ordított, de hát a kéj üvöltései ilyen helyzetben természetesek. Szóval megettem azt a nőt, megemésztettem, most is itt közlekedik a szervezetemben.

Apropó: Holnap például karácsony van. Halálraszületés napja. Mondják, az a szerecsen mágus sosem evett embert. Ez viszont nem azt jelenti, hogy sosem fordult meg a fejében a kannibalizmus. Mindig hosszú láncot hordott jobb csuklójára erősítve. Hogy miért? Mert félt. Félt a többiektől, akik szintén értették a rituális táncot, meg a woodoo-praktikákat. Mint a szekusok is például, akik mindenhez értettek a pusztítás terén. Ők voltak viszont a világ legesetlenebb civiljei.

Tény, hogy ők voltak a világ legesetlenebb civiljei. Egyszerűen elutasítja őket a civil öltözék, össze-vissza nyakkendőket viselnek össze-vissza ingekhez, egy postányiról lerí kinézésükről az aljamesterség.

Ő viszont továbbra is a halott lányt szereti, gyöngéden, ártatlanul, már nem is tesz fel kérdéseket magának erről, hiszen fölösleges: bármennyit faggatózott, egyetlen elfogadható választ, magyarázatot sem kapott kérdéseire. Sem gyógyírt a sebre, amely öröknek tűnik, mint szent stigma. Hogy ez természetellenes? Hogy nem lehetséges? Lám, mégiscsak. Tisztában van most már a fájdalmak kiszámíthatalan fokozataival.

Ti meg mi a francot nyavalyogtok itt éppen ezen a pénteken?

Adott egy görbe cső, víz folyik belőle, mi kell még? Véretekben van az óbégatás, tetvesek, persze honnan tudnátok, milyen a pokol, ahol a talpakat is láng simogatja?

Ajánlatos lenne nap mint nap tudatosan másfelé irányítani a tüzet, nehogy egy szép napon szomszédaid csak titokzatos módon épen és érintetlenül maradt cipődet, zoknidat bámulják elhamvadt tested mellett, a szakértők meg elkönyveljék és hivatalos iratba vezessék a ritka, de nem kizárt kombusztiót, amely, ugye már előfordult nemegyszer.

A forró víz teljesen meglágyítja haját, a kapilláris szerkentyűk kényük-kedvük szerint igazodnak az alácsurgó vízhez. Mondhatni, önálló életet élnek ilyenkor azok az őszülő szálak, farka is kellemesen elernyed, ott andalog tojásai között. Nem rémítő méretű monstrum, elégedett, normális férfitag.

Egyszerű, kissé rozsdás cső, egyszerű, gőzölgő víz. Kell-e egyéb? Vagy csak pipiskedtek itt, ti, akiknek otthon egy lyukas lavor sem jut?

– Még volt itt egy ló. Fából volt az a ló – világosítja meg kifelé jövet egy rekedtes hang.

– Persze, hogy volt. – hagyja rá. – Mi sem természetesebb egy zuhanyozóban fészkelő falónál.

– Majd ismét a tenger. A szoba fölött időnként átdübörgő mediterrán bulldózer. Uram, ha van másvilág, akkor ez legalábbis az előszobája.

Megírja az elkésett üzeneteket, nem jelez vissza a telefon, számít-e már? Csak a részvétel kötelező, esetleg a szándék, a disznótor az nem. Önmaga-építette pillérei tartják össze a vázat, a többi fölösleges ornamentum, dísz, mellékes férc. Van vagy nincs, teljesen mindegy. Most már bízik magában, megint van hite, egyhangú, rituális dallamot dúdol alig hallhatóan.

A nő egyhangú dallamot dúdol, alig hallhatóan, inkább az idegek nyögése ez, félig halott középkorú nő kommunikálása a külvilággal, egy viszonylag érdekes arcú nő panasza, aki lába közé minden bizonnyal vágytól merev falloszt várt, nem az élet feledését, egy végét járó, bár még fiatal férjet, akit éjt nappallá téve gondoznia kell, akivel a szex már szóba sem jöhet, de aki mégis az ő tulajdona, hiszen erre tett esküt Isten és ember előtt valamikor.

Egyikük sem éli már virágkorát, nem rózsák, nem élénk pipacsok, mégis figyelik egymást titokban, vágyaik egyértelműek, mit számít annak a nőnek az éktelen monokli ott, a bal szeme alatt, mindaddig, amíg férfitestet lát alig egy méternyire saját testétől? Férfit, erős, kitartó cölöpöt. Így válnak el, így köszönnek el egymástól nap nap után, fáradt, kiégett, képzelgő mosollyal.

Az viszont, hogy az értelmes arcú falusi fiú miért utasítja el rendszeresen a táplálékot, ugyancsak érthető. A belső hangnak engedelmeskedni kell. Akkor is, ha életeddel játszik, akkor is, ha más életét véteti el általad parancsszóra.

Bizarr jelenség: parasztkendős anyja kétrét görnyedve alszik mellette az ágyon, külföldön letelepedett lánya gyakran hívja mobilon, mégsem az a lelketlen fajta, segít, amivel tud, nyilván lefizeti az orvosokat is. Másképp egyedül omlana össze az a nyomorult gyerek.

– Apám, én megmondom az igazat, engemet nem érdekel sem egyik, sem másik, sem harmadik, én megmondom, nem érdekel senki se. Ilyen vagyok én, apám. Be vannak ezek szarva tőlem. – Szállnak, zuhannak, elvesznek a mindenféle szavak, már oda sem figyel. Így kell ennek történnie itt.

Mindig akad egy hely, amelyet jobban szeret a többinél, amely más érzéseket fakaszt, amely felébreszti. Lehet egy tér, egy utca, a város másik végében az a park, vagy a folyó iszapos partja, ahol a halott lánnyal vadkacsák tollászkodását figyelték, akkor, amikor még mindketten éltek.

Most már ő sem él egészen, legtöbbször alig. Belenyugszik a nemlét közelségébe.

Belenyugszik a nemlét közelségébe, a mindennapok bizonytalanságába. A kurva állam is cseszegeti, minden bizonnyal kölcsönösen utálják egymást, mint a szart. Perben van már az egész világgal, de mindent megnyer, mert a Fennvaló gladiátornak tetemtette. Kétszer próbálják lába alól kihúzni a talajt, feje fölül lebontani a fedelet, belebuknak, ő aztán nem kegyelmez, megfeji őket, bőgnek, mint a tehén. Most már ő röhög, bőgjetek, marhák, amíg a torkotok bírja.

Anyja vére nyugodtabb: VAN ISTEN AZ ÉGBEN! Uram, áldd meg az ilyen jó lelkeket.

Hiszi és vallja a jóságot, de viperamérget olt bele a biztonság kedvéért. Van, akin csak ez segít.

Alperes-felperes-Európa-taláros táltos. Oszt, bont, döntöget. De ugyan ki tehet a kibaszott, elbaszott múltjáról, amelybe belenyomták? A szarrá kavart történelméről?

Robbantana. Hatalmasat, világpusztítót. Csak az egysejtűek maradjanak meg, semmi egyéb.

Földönfutók… zokog bele a kibaszott csőbe, csorog róla a századok óta megkötött szenny. Előmászik aztán a málladozó fülkéből, kettévágja az eget, semmit sem talál, nem lelőhely ez, rohadt szeméttelep.

Csak karácsonyi eső zuhog, raknám bele, még ebben sincs semmi ünnepélyesség. Meghiúsult. Kiskarácsony, nagykarácsony, volt karácsony, nincs karácsony…

Az a másik meg naponta ötször köpi ki a tüdejét az orrán, takony formájában, rá se ránt ünnepre, ateizmusra.

Ha megdöglene, éreznék-e némi szánalmat? – Már nem. Kár”.

„ROSSZ AZ IRÁNY! amennyiben így folytatódik. Hát a kárhozat? Az hol folytatódik? Mit keresek én itt? Miért jöttem ide? Bűneimet tökéletesíteni?”

– Máj putyéc? (mai puteţi?) – ezt egy másik fiatal srác kérdezi, látva, hogy rajzol, olvas, ír szüntelen.

– Trébé. Nám timp. Nincs időm.

„ENNEK SOHA NEM KELL VÉGET ÉRNIE”. Lassan megtanulok rajzolni, plasztilin figurákat készíteni, lovakat, gazdaságot kreálok, kiállítom valahol: „A MEGJAVULT EGYÜGYŰ EMBER ALKOTÁSAI.”

Belső zsebében kettétörik a cigaretta, rossz jel, ajándéknak szánta, ő maga nem szív.

Hát akkor majd gyilkolok… szerzek másikat. Na és?

Ám a selejtes dohánynak is megörvendenek, szájról szájra jár, nagy szakértelemmel tömik el rajta a repedést.

Ezek tudnak élni…

2011. január 9.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights