Lassan lemészárolnak
minden erdőt –
viszik a fenyőt,
a juhart s a százéves tölgyet,
illan a málnaillat s a madárdal,
pusztul a cickafark, zsurló
és a gomba –
hordják a mohás kérget
ördögbordát és a férget-
s én csak nézem
az üres barlangszájból,
mint suvitenek múltammal
el a vonatok,
a levegőmmel, kék egemmel
megrakott szerelvények
s csak füstjük száll tova
mint otthonok felperzselt maradéka.

Tél ropog az ösvényeken,
kinek hagytak itt engem ?
vén medvét a végeken,
visszhangtól is meztelen,
kihalt sziklaéleken…
koldusa lettem a városi kukáknak,
fosztogatója a juhos pajtáknak,
s holnap már ki tudja ?
tán’ favágót s kufárt
eszek vacsorára.