”Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.”
(Nicola Vapcarov: Búcsú )

– Hagyj még aludni, nagyon álmos vagyok, Kincsem. Itt vagy, tudom.
– Na, hol, na hol vagyok?
– A karácsonyfám mögött bujkálsz. Szép, ugye?
– Hm, eléggé, de műfenyő…
– De…
– Ne szólj, fölösleges. Csak szundikálj még, tudom, kimerített a karácsonyi készülődés, és még én is ráadásul mindig itt vagyok a gondolataidban. Még mindig értem is fáradsz, a nekem diszített ágacska igazi fenyőág, csodás, fekete szalag és pici Angyalka a fényképemen, megható…
– Itt vagy még?
– Igen, igen, „alucikálj”, ahogyan pici Péternek mondod… Nézegetem az ajándékaid, nagyon szépek és ötletesek.
– Igen, Csillagom.
– Csitt, épp gyönyörködöm a karácsonyfán a díszekben és most a ráncaidban, amelyek értem is mélyültek a leginkább. Te csak szenderegj még, ne takard el az arcod, nekem szép így is, a legszebb… Mint ez a vérpiros gömb a fán. Most béke honol benned és megértés, érezd, itt vagyok . Hiába mondtam neked, amikor az oszim voltál, hogy „álmaidban meg-meglátogatlak”, hogy csodálkoztál, miért ezt a verset szavalom a kicsengetéskor neked, a legutolsó osztályfőnöki órán. Miért? Még ma is látom az akkori picit riadt és tanácstalan tekinteted, sehogyan nem akartad érteni, miért, miért… Nem hitted, most gyöngéden megpuszillak. Amiért megőriztél a lelkedben és soraidban. Lásd, akkor értjük meg igazán a költő szavait, ha a helyzetünk azonos vagy hasonló a költő akkori lelkiállapotával, amikor a vers születik, mert születik a jó vers, legtöbbször kínból, könnyből, igazi, mély fájdalomból. “Majd álmaidban meg-meglátogatlak”… A gyerek az anyát? Ugye ezen értetlenkedtél, azt hitted, ez lehetetlen, a természet rendje ellen való… Pedig minden megtörténhet, s ami megtörténhet, meg is történik. Sokszor a lelkünk mélyén, most álmodban és félig éberen történik a csoda, hogy meglátogattalak.