Felriadtam, én csak tudom milyen annak a veszélye:
ordítani tudnék, ilyenkor van hangom, tíz helyett is,
bízz bennem! Azt hittem leválasztottak rólam te drága
második testem, logikus, kissé mindenben túljártas
édesen-perverz új kobakom, második adag kezem,
két csodás és egyáltalán nem fölösleges lábam.
Felébredtem, tényleg ismerem a valós-képzelt csonkolás
félelmét: s kiabálás helyett csak azt tudtam gagyogni,
mint ki álmos-kölyökkutya szemmel szétnéz, kinek
lehetne ezért, mert kellene végre, hálát adni:
nem vagy szellemfájdalom, itt fekszel mellettem!