Debreczeni Éva: Végakarat*
Állandóan azt mondogatta: egyetlen vágya, ha meghal, magyar földbe temessék.
Várta, egyre várta, hogy az ország, amelyben született és amely kiment alóla, egyszer csak visszatérjen.
De az emberöltő véges, és a történelem kerekei lassan forognak. Hiába várt késő öregkoráig, merthogy ezek a kerekek hátrafelé nemigen gördülnek.
Pénze nem volt arra, hogy utazgasson vagy áttelepedjen. Nem is hagyta volna ott a kis, öreg házat, meg a kertben nevelt virágjait, melyeket gyermekeiként óvott, szeretett. Ezeken kívül más rokona nem is volt. Csupán a virágjaira költötte az összes pénzét, önmagára szinte semmit, csak a legszükségesebbeket vásárolta meg.
Vendégeket, látogatókat nem fogadott, ezért mindenki különcnek tartotta. Még a szomszédait is ritkán engedte be, csak ha valami segítséget kért tőlük.
Volt egy kis kamrája az öregnek az üvegházban, amelyet mindig gondosan lelakatolt, mintha ezt mégis féltette volna a tolvajoktól. Talán ott rejtegeti a kincseit a vén huncut? – gyanakodtak a szomszédok.
Aztán eljött az idő, amikor már semmit sem várt többé az élettől, csupán a megváltó halált.
Mivel belátta, hogy igen drága dolog a meghalás, a szegény embernek szinte luxus, elôrelátó volt: kis nyugdíjából lassanként megvásárolta a temetkezési vállalkozótól a kellékeket „odaátra”. Elfért a fészerben a koporsó, a szekrény aljában a szemfedő, kispárna, a négy hosszú, fehér gyertya.
Mikor már mindent beszerzett, mintha megnyugodott volna. Azután még ritkábban járt el hazulról, hogy a halál biztosan otthon találja. Csak a közeli virágüzletbe toppant be továbbra is naponta, rendszeresen, a kis szatyrával, és sosem távozott üres cekkerrel.
De a halál késlekedett, mintha még az sem akarta volna meglátogatni. A virágjai továbbra is nyíltak és illatoztak, a kertben, az ablakokban, mindenütt a lakásban, a vázákban, a kisebb-nagyobb cserepekben, alig tudott mozogni tőlük.
Amikor egy nap érezte, hogy már tényleg közeledik az a bizonyos utolsó óra, kiment a kert végébe, az üvegház mellé, és ásni kezdett. Jó nagy gödröt ásott, majd nekilátott, hogy a kamrában évek óta összegyűjtött, féltve őrzött kis zsákokat kihordja…
Este lett, mire mindennel elkészült. Elővett egy fehér krétát, és felírta egy fatáblára: Ide temessetek!
A táblácskát rászegezte az ásó nyelére, és beleszúrta a friss földkupac közepébe. Majd bement a házba, fáradtan az ágyra dőlt, és nem is kelt fel többé.
A szomszédok találtak rá pár nap múlva, amikor már gyanús lett nekik a nagy csend. Meg aztán feltűnt, hogy a virágüzletben sem látta senki az öreget.
Megtalálták az odakészített temetkezési kellékeket és a táblácskát is a felirattal, de nem értették a dolgot. Vajon miért akar az elhunyt a saját kertjében nyugodni, és nem a temetőben? – Talán a virágjai miatt – mondta az egyik.
Végigjárták a lakást, aztán bementek a titkos kamrába is, hátha meglelik ott az öreg eldugott kincseit.
Százasával hevertek bent a kis, üres, félkilós műanyag zsákok, rajtuk a felirat: Import magyar virágföld.
*Az RMSZ 2005-ös körömnovella-pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző a Szatmári Friss Újság munkatársa. Megj. Színkép, 2005. március 26-27.
Pusztai Péter rajza
2011. január 11. 10:06
Szomorúan szép. Abszurd helyzet, amit – a történelem tanított meg rá – mi normálisként kezelünk.