DÉDAPÁM PÁLYAMUNKÁS

A babilóniai ősvasutasok után négyezer évvel és száz esztendővel ké­sőbb, hogy az első gőzmozdony végigfutott Európán, anyai nagyapám apja a gyimesi vasúthoz szegődött, amelyet még az Osztrák–Magyar Monarchia idején építettek, de amelyet az első nagyháború után mások vettek birtokba, akik még a síneket is háromszínűre festették volna, csak ne látszódjék, hogy lopott holmi.
S ha nem is érezhette magáénak, hogy gazdálkodni ne kelljen és kaszálni-szántani a dombos-szikes földet, krampácsolóként alázattal szolgálta a hivatalt, amely minden reggel kiküldte a vasúti töltésre, és napsütésben, esőben, szélben, hóviharban földet ásott, lapátolt, talpfákat fektetett, síneket szegelt, váltókat ellenőrzött, csavarokat olajozott, jelzőlámpákat tisztított, havat takarított, követ egyengetett, hogy a teher- és személyvonat, ez a pokolbéli fenevad ne késlekedjék, rossz útra ne tévedjen, hídról le ne térjen, alagútba ne vesszen.
Gyalogolt, egyensúlyozott, ütemes menésével négy évtized alatt a Földet is megkerülhette volna, de az ezeréves határtól fegyelmezetten mindig visszafordult, mert a sínek kattogásából megértette: nincs tovább, csak vissza, haza, ahol az asszony várta, két gyermek és a ház előtt a pad.
Azóta is ott pipázik, vállát, gerincét fájlalja, szájmozgásról olvas, néha elsírja magát. Távoli vonatok zakatolása nem zavarja.

Ambrus István (Tudora)
1901. augusztus 2., Gyimesfelsőlok – 1983. november 12., Gyimesfelsőlok

Forrás: Látó, 2017/11. sz.