A mámornak is törvénye van. Néha magasra csapódva csillog és tombol a mámor. Elragadja, átitatja a legkonokabb józanságot is. Parázsossá teszi sokszor a legtélibb éjszakát. Máskor pedig egyszerre elillan. Semmi nyoma sehol. Az éjszaka borulhat s nyílhat békésen. Ezek a mámortalan éjszakák a csöndes éjszakák. A bús éjszakák. Nagyváradon ismertek és rettegettek ezek a csöndes éjszakák. Mámortalan levegőjükből rohan a legvadabb korhely is – az ágyba. Csak a vendéglősök, kávésok, pincérek, cigányok s az éjszakának egyéb népségei kibicelnek e mámortalan éjszakáknak. Álmosan és gyászosan. Mostanában sűrűek a csöndes éjszakák. A mámor nagyon kifáradt. Az emberek nagyon józanok. A pénz pedig sohse volt neveletlenebb. A csöndes éjszaka előreveti árnyát. A mámor sirályai, az éjszaka népei némák és búsak. Az orfeumban lesrófolják a lámpákat. Nem lesz előadás. A kávéházakban a pincérek lapokat olvasnak. A rendőrök álmosan baktatnak az utcán. A későn járókelő megriadva vágtat haza. Éjfél körül halott a város… Talán egy, talán két helyen van egy kis zaj, sőt zene is. Cigányok muzsikálnak – cigányoknak. A csöndes éjszakákon mulatják ki magukat másoknak fekete mulattatói. De ez a lárma is elvész a nehéz, nagy csöndben, sötétségben. Három óra felé a vasút felől kocsik dübörögnek be. Jönnek a piaci népek is. A csöndes éjszaka mintha örömmel rázkódnék meg. Kezdődik végre az élet. Ha mindjárt csak nappali élet is… (Csöndes éjszakák / Nagyváradi Napló 1902. július 30.)

Én jól tudom, hogy most a normandiai hűvös partokon vagy valamelyik skandináv fjord táján kellemesebb az élet. Kellemesebb bizonyára a Tátrában is. Kellő időkben vágyakozni szoktam Abbázia, Róma, Nápoly, Kairó után. Olykor egyszerűen kidobni szeretném magam a világba, saját yachtomon szelni a tengert s közelről nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék s végig szeretnék repülni a Pacific-vasúton is. Ibsent, Spencert, Tolsztojt otthonukban szeretném megismerni. Erős vágyam volna Duse asszony s még egypár nagy asszony fehér kezét megcsókolni. Szeretném telerakni lakásom képekkel, szobrokkal, igaziakkal s hej, ha volna egy szobám, melyben minden az én nagyjaimról, Heinéről, Byronról, Nietzschéről s a többiről beszélne s melyben én olykor megtisztulhatnék a szent hangulatoknak legszentebbjeiben!…
Gyötrelmes vágyakozások ezek. Gyilkosai a modern idegembernek, aki érzi, hogy az élethez van annyi joga, mint Zichy Jenőnek, ha valamivel nem több s akit mégis elsorvaszt az élet után való lehetetlen vágyakozás.
Koldusok vagyunk, élünk kínozó vágyakkal s meghalunk a szomjúságtól. A lelkünket pedig megmérgezi a gyűlölet, amelyet – bármint tagadjuk – lángoló dühvel érezünk a gazdagok, a dúsak, a pénzesek ellen… (A hétről / Nagyváradi Napló 1902. augusztus 3.)

Folytatjuk