Ha befektetnek egy dobozba, tudnod kell, át akarnak fûrészelni. És most be vagyok fektetve. Amikor megtették, amikor rávettek, már tudtam, hogy át akarnak fűrészelni. Senkit nem ismertem eddig, akit szét akartak egyszer is fűrészelni, most meg magamat kell megismernem váratlanul. Ha akarnám, valószínűleg ki tudnék mászni innen, hiszen a dobozra csak egy kartonlapot dobtak. Ha felülnék, lazán lehullana, és akkor szabad ember vagyok, nem fenyeget többé az átfűrészelés réme. De nem ülök fel, mert akkor mindenki más, rajtuk kívül, rájönne, hogy nem is fűrészeltek át. Csak úgy tettek, mintha átfűrészeltek volna, de nem. Innentől már az én felelősségem is, hogy átfűrészelnek-e vagy sem, sőt, ha nem akarnák megtenni, ha most, ebben a pillanatban meggondolnák a dolgot, akkor magam kérném meg őket, hogy folytassák. Ragaszkodnék ahhoz, hogy átvágjanak.

Ha magamat kellene átvágnom, az ugyanaz lenne.

Egyedül fekszem a dobozban, mindenki más a doboz körül áll, s ha most nem sikerülne a mutatvány, akkor el kellene gondolkodni az átfűrészelés intézményén. Hogy érdemes-e egyáltalán arra vetemedni, hogy az átfűrészelést elhitessék bárkivel.

Már tíz perce fekszem itt, s ha valaki megkérdezné, ha valaki átszólna a doboz amúgy hihetetlenül vékony falán, hogy fel vagyok-e készülve, nyilván nem válaszolnék. Még azt feltételeznék, hogy meggondoltam magam, és csak félelmemben kiáltok ki. Hogy már rég kész vagyok, ezzel is húzva az időt, ezt gondolnák. Persze, ők is tudják, ilyen helyzetben lehetetlen az időt húzni, hiába a szimuláció, a várakoztatás, előbb-utóbb el kell kezdeni. Nem lehet csak úgy állni a doboz előtt, arra várva, hogy a bent lévő egyszer csak kiszóljon, hogy egyszer csak megadja a jelt a kezdésre.

Nem tudom, mit gondolnak rólam odakint, a doboz körül, most, hogy arra várok, átfűrészeljen végre valaki.

Csak arra tudok összpontosítani, hogy egy csíkosra festett nő lassan lelép az úttestre, ami folyónak nem mély, de gázlónak túl nagy, és lassan, a vízből kitartott fejjel, az ár egy sötét helyiségbe viszi, és csendben leteszi mellém.

Túl sokszor ér hozzám, a bőre hideg és nedves, nehéz elviselni, ahogy itt fekszem egyre.

* Az RMSZ 2005-ös körömnovella-pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző a közlés idején A Hét munkatársa volt. Megj. Színkép, 2005. április 2-3.