DÉDANYÁM RÁNCAI

Dédanyám arcán olyan mélyek a ráncok, a sáncok, mint az eső után szomjazó föld repedései. Bőre, mint a sok évszázados pergamen. Üveges, kék tekintetével messze néz, múltat lát. Anyját, apját, férjét siratja, jó szomszédjait, régi szeretőit emlegeti. Hol vannak már? Csontok ők, vagy csak tenyérnyi por.
Hej, ifjúság, ó, szerelem, be rég voltál, panaszkodik, de úgy még sose vót, hogy valahogy ne lett vóna, énekeli remény nélkül, mert itt felejtette az Úr, és megaszott már a rigmus is a száján, mint a kankós pálcán a keze. Görbült hátához nyúl: hogy fáj, mondja. Az égre sem tud felnézni, úgy meghajlította az idő, de indul: a fiától haza, a komaasszonyától haza, a piacról, a templomból is haza. A kertek alatt lassan lépked, meg-megáll, a szembejövő szekeresnek dicsértesséket köszön, vagy csak valamit odaszól, és ha végre kunyhójához ér, úgy örül.
Belép, tüzet gyújt, kis világot, mert hosszú lesz az ősz, és még hosszabb a tél, hát úgy vigasztalódik, ahogy tud. Virraszt. Árnyaival viaskodik.

Ambrus Rozália
szül. Bodor
1905. szeptember 4., Gyimesfelsőlok – 1995. július 15., Gyimesfelsőlok

Forrás: Látó, 2017 / 11. sz.